A legutóbbi Írók egymás között témánk a rosszfiúk szerepe a regényekben. Ha már egyszer körbejártuk a férfikaraktereket, nem hagyhattuk ki, hogy ne nézzünk a téma mélyére. Valójában kik is a rosszfiúk, és számunkra íróként mit jelentenek? A lányok nevére – Fanni, Gabi és Klári – kattintva olvashatjátok valamennyiük cikkét.

Azok a rosszfiúk.

Az elérhetetlen, a csábító és a titokzatos. Általában mindannyian jól ismerjük ezeket a szereplőket. Sokszor kihagyhatatlan figurái az erotikus regényeknek vagy a New Adult fantasyknak. Na de miért is lehetnek annyira népszerűek ezek a karakterek?

A rosszfiúk imidzse nem új keletű dolog. Visszavezethetők a gyakran a mind a mai napig felhasznált toposzokhoz, úgy, mint a kedvelt, ám sok esetben romanticizált A Szépség és a Szörnyeteg történetre vagy az Az Operaház Fantomra. Sőt, nem kerülhetjük meg a görög mitológiákat sem az isteneikkel – gondoljunk csak Zeusz vagy Apollón kalandjaira.

Ezek a történetek mélyen gyökereznek bennünk, olyannyira, hogy számtalan regény lapjain vagy a filmvásznon visszaköszönnek. Általában a recept a rosszfiúk megalkotásához igen közkedvelt és hasonló módon zajlik – végy egy titokzatos férfit, legyen jóképű, gazdag, de derüljön ki idővel, hogy aranyból van a szíve, és a zord komorságát csak a múltbéli sérelmek – általában valamilyen tragédia – okozzák. Ha ez kevés lenne, a rosszfiúk mellé egy jóravaló lány dukál, aki egyszeriben kötelességének érzi megváltoztatni a kiszemelt rosszfiút. Hatalmas felelősséget vállal, és ezzel gyakorlatilag egy lehetetlen vágyképet kerget: hogy a szerelem mindenre gyógyír.

Csakhogy sokszor a valóságban éppen ellenkezőjét tapasztaljuk: a rosszfiúk ritkán változnak meg egy csapásra a szerelemtől. A szerelem lehet egy katalizátor, de hihetetlen nyomást helyez arra a nőre, aki megpróbálja mégis pusztán jelenlétével és erőfeszítésével megváltoztatni és „jó útra téríteni” a rosszfiút. A regényekben ugyanis ezek a rosszfiúk sokszor saját bizonytalanságuk és önbizalomhiányuk miatt keresik a nőben az egyedüli támaszt – szívét látszólag a kezébe helyezi, következményt a tetteiért nem vállal. Ellenben a romantika, a szerelem viszont előbb-utóbb mindent kifehérít, még azokat, a sokszor nem konszenzuson és bizalmon alapuló emberi játszmákat és zsarolásokat is, amivel a rosszfiú kezdetben a markában tartotta főhősnőnket.

A nőnek azért lehet vonzó és kihívással teli ez a rosszfiúval kötött kapcsolat, mert továbbra is egy ábrándra épít: a nő segíthet a férfi jóságát előteremteni. Csakhogy azokat a regényeket tartom igazán érdekesnek, ahol – ha valóban rosszfiú is lép elő – valódi háromdimenziós karaktereket látunk hibákkal, tévedésekkel és egy megváltásúttal.

A megváltás útja a rosszfiúk számára különösen nehéz. Kiegészíti a hős útját – abból a szempontból is, hogy ez egy belső folyamat, rengeteg gesztussal és döntéssel. Ezeket a rosszfiú mindig egyedül hozza meg, lassan nyeri el a környezete bizalmát, de az áldozatai és erőfeszítései fontosakká válnak. Megkezdődik az önelfogadás is a szereplőben – egészséges lelkülettel áll a társaihoz, a párkapcsolathoz. Ezek a rosszfiúk (pl. Zuko az Avatar – Az utolsó léghajlító sorozatból) először saját támaszaik lesznek, hogy később másoknak segítséget nyújtsanak.

Ezért szeretem különösen a Don Jon filmet.

A recept ugyanaz: végy egy rosszfiút, akinek fontos a családja, a vallása, a pornója, ellenben a nőket nem érti, valahol eszköznek is használja őket. Felszínes, igazi rágógumi Don Jon. Csakhogy, ahogy konfrontálódik a csodálatos nővel, maga is ráébred arra, hogy mennyire a társadalom normáival, a családja szigorú értékei és a vallás szerint éli a mindennapjait. Hiába próbálja keretezni a hétköznapokat az edzéssel, a haverokkal és a féktelen bulizással, Jon élete kimondottan üresnek mondható. Mindaddig, amíg kétdimenziós karakterből háromdimenziós karakterré válik. Megérti, hogy egy jó párkapcsolat valódi és bensőséges kitárulkozásról szól.

A Don Jonban az a kiváló, hogy ez a régi jól ismert recept kap egy új hozzávalót. Azt is mondhatjuk, hogy a klisés kezdés egy nagyobb mondanivaló eszköze lesz, Don Jon színeváltozását szolgálja. Azt, hogy levedli a társadalom elvárásait, és a saját boldogsága nyomába ered, nem a tökéleteset, az elvártat keresi, hanem a társát. A társa pedig egy idősebb, özvegynő képében érkezik el, aki valójában még csak nem is szép, inkább különleges. Azt sem mondhatjuk, hogy tökéletes. Ahogy Jon sem az. És ez így van jól.

A tökéletesség mítosza ugyanis különösen a rosszfiúk történetéből lehetnek ismertek. A rosszfiú ugyanis minden nő álmát megtestesíti: maszkulin, hatalmi pozícióban dirigál, asszertív (sokszor agresszív), de akinek minden megbocsátható, mert… szép.

Ezért tartom nagy bátorságnak, amikor az erotikus könyvek lapjairól végül valóban húsvér emberként lépnek ki a rosszfiúk. Ahol először megdolgoznak a saját boldogságukért, szeretnek és bíznak, szenvednek és küzdenek, mert áldozatot hoznak. Az is teljesen érthető, ha a megváltás sztorijuk helyett az a feloldás, hogy hősünkkel mégsem kerülnek össze (pl. a Lány darabokban c. ifjúsági regényben, vagy az Osztályképben Ákos és Dávid), a valódi megváltás az, hogy ezek a rosszfiúk segítséget kérnek, és dolgozni kezdenek önmagunkon. Hogy meghaladják kísértő árnyékukat, és végül kezükbe vegyék a sorsukat.