Ebben a hónapban a lányokkal az erős férfiak témáját járjuk körbe. Úgy, ahogy az előző cikkünkben kitértünk fiktív kedvenceikre, ezúttal is egy csokorba fogjuk valamennyiünk szeretett példáit. A lányok nevére – Fanni, Gabi és Klári – kattintva olvashatjátok a véleményüket.

Eb csont beforr. Katonadolog. Ne légy anyámasszony katonája! A fiúk nem sírnak.

Mennyiszer hallani ezeket a dolgokat, igaz? Olyasfajta elvárásokat, amelyekhez nehéz felnőni. De kell-e egyáltalán támogatni ezt az idealizált férfiképet, ahol az erő a sziklaszilárd meginghatatlanságban van? Ahol a tekintély csak parancsoló és félelmetes tisztelet ébreszt?

Remus Lupin nem igazán azok közé a férfi szereplők közé tartozik a Harry Potter-sorozatból, akik kitűnnének csodálatos mosolyukkal, deltás izmaikkal vagy még inkább lehengerlő karizmájukkal. Bár utóbbi mindenkinek mást jelent, más a karizmatikus és lehengerlő, engem éppenséggel Remus a kedvességével varázsol el, azzal a csendes támogatással, ahogy kíséri Harryt és szereti Nymphadorát. Nem utolsósorban hihetetlen elszántságról és erős jellemről tesz többször is tanúbizonyságot, mert együtt él a farkaskórral. Amitől kiszolgáltatottnak, gyengének és sok esetben megbélyegezettnek tűnik.

A Csillagok között egyik legszebb és legmeghatóbb pillanata Cooper néma sírása. Annyira tipikus, gondolhatnánk. Itt egy apa, aki fél kimutatni az érzéseit, aki a világon a legjobban a családját – és a lányát szereti. Aki vállalja a hazárdjátékot, csatlakozik az expedícióhoz, hogy új otthont találjanak a lakhatatlanná vált Földnek. Mindez szép és heroikus cselekedet. De annál emberibb, amikor Cooper lelepleződik a kamera által és sírva fakad.

„Crylo Ren”. Hányszor olvastam már ezt a gúnynevet, amikor először kijött a Csillagok háborúja hetedik része? Sokan kérdezték, miért is nem egy tántoríthatatlan főgonoszt látunk? Kylo Ren jóval inkább egy antagonista, önmaga legnagyobb ellensége, aki mindenben Vader nyomát követi. Egy maszk mögé bújik, csak azért, hogy arcát senki se láthassa. Amikor mégis mögé leshetünk, nincs más, csak érzelem: félelem és bizonytalanság. A valódi megváltás abban van, hogy enged az érzéseinek és önazonos lesz, később a megváltás útjára lép.

Vagy ott van a szegény tanár, John Brooke a Kisasszonyokból, aki nehezen éli meg a társadalmi helyzetét, mert nem adhat többet a családjának. Szebb báli ruhát, kimenőt és jobb ételeket, mindazt, amit a családja megérdemel. Hogyan is biztosíthatná nekik, ha nem azzal a gesztussal, hogy önmagának kevesebbet hagy?

Mégis mitől lesznek mások ezek a fenti példák?

Háromdimenziósak, életszagúak. Mindegyik felsorolt férfi a társadalom által támasztott férfiideálnak kíván megfelelni. Mert a férfi a biztonság, az oltalom és tekintély a családban. Ha ez a kép meginogni látszik, mivé lesznek?

Az Osztályképben Levente és édesapja között megromlik a viszony, miután mindketten elveszítik egy fontos szerettüket. Az anya hiánya jól érződik mindkettőjükön. Az apa eltávolodik Leventétől, érzelmileg elérhetetlenné válik. Nem mutatja ki valójában, mit is gondol és elhanyagolja Leventét. Akkor kerülnek megint közelebb egymáshoz, amikor az apa nyitni kezd Levente felé. Igazán fel tudja tárni előtte, hogy miért viselkedett másként, hiszen ő is a bűntudattól szenved.

Megjelenik ugyanakkor az Osztályképben több férfikép is. Szalay tanár személyében a mentorfigura. Szalay mindig is úgy él a fejemben, mint Kőnig professzor. Annyira szeretem az Abigélt, főleg azt a meg nem értett, hebehurgyának tűnő alakot, aki a karizmatikus, sármos társa mellett ellenszenvet vált ki sokakból. Szalay mellett azonban szót kell ejtenünk egy másik férfikarakterről. Dávidról.

Dávid tipikus példája a toxikus férfiképnek. A gyengeség, a nőiesség – értsünk is bármit alatta – megvetendő dolog, ezért a saját szexualitásával küzdő karakter a sok elfojtástól agresszívvé válik. A saját igazába kapaszkodik, abba a zsarnoki apaképbe, ami erővel tartja egy pályán. A szeretet egy adok-kapok játszmává válik az életében, a hatalom eszközévé. Ezzel a toxikus férfiképpel szembenézni az igazi bátorság.

A toxikus férfiképről jobbára kevés regény vagy film szól. Ezért kedvelem olyannyira a romantikus-vígjátékok hiánypótló, szellemes darabját, a Don Jont. Don Jon pont azokat a családban megkövült mintákat és rosszul használt forgatókönyveket pörgeti, ami a saját kiüresedett, boldogtalanságához vezet. Bár megkapja az álmai nőjét, szép kecója van, sörös haverjai és végtelenül szép izmai, rájön, ennél sokkal több az élet.

A felismeréssel kezdődik minden. Azzal, hogy jóval több az ember a társadalmi szerepeknél. A férfiak is meginoghatnak, nem legyőzhetetlenek, és teli lehetnek megannyi érzéssel. Hiszen végső soron a férfiak akkor legerősebbek, amikor sírnak.