Ezúttal egy novellával, egy mesével készültem nektek az alkotásról. A megírásában sokat segítettek Shelia Liu illusztrációi.
A magány királynője a világűr peremén élt.
Egy talpalatnyi bolygó szélén ült, és körülötte megannyi csillag záporozott erősen és eltökélten. Valamennyi átutazó, ha csak meglátta ezt a pöttömnyi bolygót a pöttömnyi kislánnyal, ahogy hintázik a világűr csendjével, halovány, tejfehér ködnek vélték. Kevesen látták meg a valódi arcát, kevesen ismerték a valódi nevét, mert aki csak egy pillanatra utazott át a világűr ezen szegletén, a kislány helyett a csillagtérképben és a megannyi planétában gyönyörködött. Kevesen tudták, hogy annak forrása az a pöttömnyi kislány a pöttömnyi bolygón.
A kislány mellkasán ugyanis egy hatalmas lyuk tátongott. Ha esetleg arra járnátok, csak a fehér köpenyét, azt a tejfehér sóhajtást látnátok körülötte, a mellkasát jól titkolta minden idegen átutazó szeme előtt vagy az is lehet, nem akadt még olyan, aki valójában, igazán szemügyre vette volna a kislányt. Mindenesetre ez a hatalmas lyuk fekete és ijesztő, mégis a kislány legjobb barátja volt. Vele alkotott sötét, bűbájos meséket és világokat. Olyan történeteket, amiket mindig is hallani szeretett volna.
Látszólag egyszerűen tette, amit tett. A mellkasából szivárgott a világűr sötétje, az a nyugtalan, de csendes biztonság, és időnként, amikor valami egészen különös dologra gondolt, felfénylett benne egy csillag vagy egy forró, izzó és kérget növesztő mag. Ez a szelíd planéta vagy csillag ott nevelkedett abban a bölcsőben, a pöttömnyi planétán, és a szivárgó feketeség dajkálta, ami hosszúnak és végeláthatatlannak tűnt. Erősödtek és növekedtek és mindegyik történetet mesélt.
Az egyik csupa égről és vánszorgó időről.
A másik föld alatt megbúvó haragról meg háborúról.
A harmadik szeretetről és finom melegségről.
A negyedik tengerekről és erőről.
Az ötödik egy magányos rózsáról és a barátságról.
Titkon ezt szerette a legjobban. Ennek a bolygója hófehéren ragyogott valamennyi csillagtól, fényesebb volt a távoli Napnál, egy valóságos ékkőnek született. Ez a bolygó csábította, olykor szép szavakkal és odaadással beszélt:
– Egészen elképesztő ez a bölcső. Fekete és mindentől óv. Puha és elsüppedhetek benne.
Ahogy azonban az idő öregbítette a kis rózsát, a szava hűvösebb lett:
– Bármennyire szép, olyan rideg. Mégiscsak egy világot látok itt. Ha felnyújtom a fejem, épphogy a szomszédomat észreveszem. Ha kitárom a levelem, épphogy a feketeséget tapintom. Megfagyok, olyan hideg van itt.
A kislány nézte-nézte ezt az elragadó bolygót, aminek legerősebbek voltak a vágyai.
– Kérlek, engedj el, hadd lássak mást.
A kislány végigsimított a bolygón. A szava bent akadt. Belőle volt, az egyetlen, aminek saját dala erősebbé vált. Annyira kapaszkodott belé, annyira szerette.
– Nem tehetem.
Azzal elrejtette a hajába, csillaghálók rejtekébe. A lehető legrosszabbat tett. Mert ha nem a mellkasa sajgott, akkor a feje fájt a gondolatoktól, amik egyre hangosabban szóltak.
Nem tudott a többi planétával gondolni. Nem tudott a csillagokra nézni. Sokkal erősebbé vált a rózsa visszhangja, a lelkén koppant, de a szivárgó sötét sokáig elnyelte.
Egyik nap végül nem tudott csillagokat alkotni.
Várta, hogy jöjjön, de hallgatott minden. A sötét, a tejfehérköd és valamennyi bolygó és csillag. Némák voltak. Még a rózsa is, akinek legerősebbek voltak a vágyai.
Ott ült a kislány a világűr peremén azzal a sok gyönyörű planétával, amit soha senkinek sem mutatott meg, amit soha senki nem látott.
Mi van, ha bántani fogják őket? Mi van, ha elvesznek?
– Mi van, ha igazán élni kezdenek?
A kislány elővette a bolygót a kis rózsával. Forgatta a kezében. Görgette jobbra meg balra. Elszürkült és elhervadt rajta minden, de a kislány megfújta, és a rózsa feléledt abból a hosszú, százéves álmából.
– Menj!
Azzal a sötét, szivárgó bölcső meghasadt, tovább repedt, és valamennyi bolygó meg csillag zuhatagként omlott a világűrre. Egy pillanatig tartott az egész, de aki csak meglátta, azt hitte, hogy felszakadt a világűr vászna attól a sok tűfényű villanástól.
A kislány végül kinyitotta a tenyerét és a bolygó a rózsával tova vándorolt.
– Mindig a saját utadra figyelj!
Valamennyi figyelt.
A bolygói éltek, sokáig éltek, annyi történetet szívtak magukba, hogy egészen megteltek tengerekkel, éggel és földekkel, belőle tovább táplálkoztak a növények, az állatok és az emberek, és azok mind beszéltek, más nyelveken, ősieken, vadul vagy harmóniában. Aztán volt, amelyik meghalt, elégett, de amíg élt, igazán élt, mert megismerték, csalódott és szenvedett, fájt és szeretett. A kislány sokáig követte őket.
Az egyik nap szivárgó sötéttel a mellkasán rálépett egy ösvényre. Csak egyre. Aztán visszament, a hideg planétára ült, megint szétnézett. Akkor már látták az arcát, fényes holdvilágot, benne kék kráterekkel. Akkor már ismerték a nevét és a bolygóit.
Hosszú évek, tizedek, századok, ezredek kellettek, de már nem csak a szivárgó sötét nyugtatta meg, hanem az az egy lépés. Mindig csak egy lépés a csillagösvényen.
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
