Ma van A víz világnapja, és tovább folytatódik az Atlasz-projekt, vele a következő bolygóval, a Földdel. Amikor megírtam ezt a részt, minden feszültségemet és szorongásomat beleírtam, ami csak mostanában kavarog a fejemben, egyúttal, ahogy kiengedtem, jobb lett. Valahol ezért menedék nekem az írás, egy biztonságos hely. A többiek nevére kattintva – Fanni, Gabi és Klári – olvassátok el az megoldásaikat is.
A Nap székét üresen hagyták, senki sem mert leülni a helyére. Még Jupiter sem vette a bátorságot, hogy megkockáztassa, felborítja a rendet, azt a láthatatlan láncot és sort, amit apjuk kijelölt a családnak. Csakhogy nemcsak apjuk, mások is hiányoztak az asztaltól, és a távollétük kínosnak, már-már szembetűnően sokatmondónak bizonyult. Ahogy legalább ennyire sokatmondónak számított a palástoló csend, ami örökösen fejükre olvasta és ordította, történetesen semmi sincs rendben.
Föld a szájára szorította a kezét, csakhogy elfojtsa a csalódottságot, és még valamit, annál rosszabbat. Annyira szerette volna, ha ez a nap jól alakul, ha ez a nap – bármennyire is furcsának tűnt ez kívánni – kicsit közelebb hozza őket, testvéreket. Ugyanakkor mindig akadt egy közöttük, aki valamennyiüket emlékeztette, milyen távol is állnak egymástól.
– Ezek jól leléptek. – Jupiter hosszan lögybölte a pohárban a bort. – Szerintetek dugni fognak?
Mars fújtatott mellette, és összegyűrte az anyagszalvétát. Föld csak ezt látta öccséből, az állandó, inas, megfeszülő kézhátat, azokat a kifehéredett csontos bütyköket. Inkább az anyjukra figyelt, de ő a sötétséggel egyre csak fogyott, és Föld félt, semmi se lesz belőle. Megsimogatta a karját, mire anyjuk szemébe visszatért némi halovány fény, megbántottság és a sajnálat.
Annak ellenére, hogy az asztalnál senki sem szólt, Jupiter tovább folytatta. Bármennyire is megszínezte a bor, az ő hangja hasonlított legjobb az apjukéra, mély volt, és szigorú.
– Végül is most, hogy apa halott, nincs, ami távol tartsa Plútót a nővérünktől. – Jupiter kiitatta a poharát, és feltűnően jókedvűnek tűnt. Magához húzta az egész palackot, és arcán csak még szélesebb lett az a felsőbbséges vigyor. – Mivel a bátyánk kerítőnek állt, és szembement apa akaratával, nyilván nagyokat forog a frissen ásott sírjában. Pedig nem te vagy, aki az egész család erkölcsére vigyáz?
Merkúr arca egészen elsápadt, és beesett. Mindenki tekintetét kerülte, ezt tette már hosszú évek óta.
– Pont te őrködsz felettünk, aki nem sokkal marad le Vénusztól a kalandjaiban? – Jupiter megforgatta ujjai között a talpas poharat. Tölcsért formázott a kezével, és a füléhez szorította. – Miért is nem házasodtál meg?
– Elárulod, ki kérdezett téged? – Mars olyan erősen az asztalra csapott, hogy összekocogtak az edények. – Nem tudnád egyszer befogni a pofádat, és elviselni, hogy ez az este nem rólad, hanem apáról szól?
– Hú, mit nem hallok! Összefüggő mondatokat! – Jupiter újra elröhögte magát. – Végre tiszta vagy? Ó, igen, te aztán igazán hálás lehetsz apának, hogy elvonóra küldött!
Föld összerezzent, amikor Mars felugrott, és a lendülettől hátraborult a széke. Nagyot csattant a padlón.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – hörögte. Az indulata szinte hideg pengeként hasított a levegőbe. Hiába csitítgatta Merkúr, vér forgott Mars szemében, az a fajta, ami az egész gyerekkorát megkeserítette, mindenkiben ellenséget, mindenben háborút látott. – Főleg apáról nincs.
Jupiter kihúzta magát a székben, egy gyönyörű összkép, egy igazi Dávid-szobor volt. Mégis, bármennyire próbálta, a szimmetria elcsúszott, és a mosolya egy pillanatra elkenődött. Gyorsan töltött még egy pohárral, és az égbe emelte.
– Igazad van, igyunk akkor apára! – Zavarhatta, hogy senki sem követi, ezért gyorsan felhajtotta a bort. – A mi csodálatos, igazságos apánkra, aki bearanyozta a nappalunkat és éjszakánkat, ugye, anya?
Mindenki megdermedt az asztalnál, mert az anyjuk szeme reszketett, rajta a hályog felszakadt. Megindultak a könnyei.
– Mi a faszért kellett ez? – Mars a hajába temette a kezét, és újra Jupiter felé intett. – Most nézd meg mit műveltél!
Föld gyűlölte, ha veszekednek, ha harag van körülötte. Ahogy utálta gyerekkorában is, amikor az apjuknak rosszkedve volt, és napokig nem szólt anyjukhoz, amikor az idő vánszorgott, és anyjuk halódott, amíg apjuk tilalmas csendben festett és alkotott, ő utálta azt mindenhová beszivárgó, mérgező csendet.
A legjobban mégis az fájt, hogy az apjuk meghalt, és gyáván magukra hagyta őket ezzel az átkozott sok idővel, átkozott sok sérelemmel. Mert hiába feszültek egymásnak a szavak, csak vágtak, és nem gyógyítottak.
Őt sem gyógyíthatták meg többé. De a családján talán segíthetnek.
A mellkasából indult a lüktetés, először tompán, aztán erősebben. A szorítás rámarkolt a tüdejére; az a láthatatlan atyai kéz. Ha megijed, attól csak rosszabb lesz, ezért felállt, és az asztaltársasághoz fordult. Legalábbis a maradék tagjaihoz.
Az ereiben száguldott a vér, szinte szédült az izgalomtól. Kimelegedett a nyaka, de az ujjai jéghidegek voltak. Megfogta a szék támláját, most mindennél nagyobb szüksége volt a támaszra.
– Én ragaszkodtam hozzá, hogy mindannyian összegyűljünk, és kértem meg Merkúrt, csatlakozzon hozzánk Plútó – kezdte. – Hiszen ő is gyászol. Mi mindannyian gyászolunk. Annyi évet, annyi fájdalmat, annyi értetlenséget és titkot. Én csak szeretném, ha ezt a napot úgy töltenénk el egymással, hogy jó szívvel emlékezzünk a másikra, az élőkre.
Megremegett a hangja. Hosszú idő után először használta ilyen sokáig.
A zavar forrón égette az arcát, főleg, hogy mindannyian ránéztek. Merkúr, Mars, az ikrek, de még Szaturnusz is felpillantott a telefonból. A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy Jupiter egyszer sem szakította félbe.
– Ezért, kérlek, maradjatok. Hoztam egy meglepetést – tette össze két kezét, és elvette a többiek elől a tányérokat. A szíve a torkában dobogott, különösen, amikor a fiútestvérei vele együtt pakoltak, összeöntötték a céklát, a merőkanalakat különtették. Amikor kivittek valamennyi edényt, Föld visszaterelgette őket az ebédlőbe. – Mindjárt hozom.
Azzal a konyhaasztal közepére állított dobozra pillantott.
Nem tudta, mi ütött belé, amikor előző nap este elkezdett sütni. Ráadásul azon fáradozott, hogy egy kipróbálatlan recept felett görnyedjen, és éjjel a piskótát vágjon, habos krémet keverjen csillogó mázzá.
Gyerekkorukban anyjuk mindig csokoládétortát készített. Úgy tűnt, csak ebben az egy süteményben jeleskedett, de ezt mindannyian szerették. Olyan helyes kis, fekete tortadarával díszítette, amit gyerekkorukban felváltva nyalogattak le a tetejéről, vagy épp azon versengtek, hogy kinek melyik marcipánfigura jusson. Anyjuk persze mindig annyi cirádával és gyertyával készült, hogy azokon soha senki sem veszett össze.
Amikor Föld kibontotta a tortát, végignézett valamennyi aprócska, színes marcipángolyón. Azt sajnálta, hogy Vénusz és Plútó lemaradnak, de talán, talán visszaérnek addigra, míg elfogyasztják a desszertet.
Azon volt, hogy valamennyi díszt megigazítsa, amikor a torka kaparni kezdett, és az egész teste belerázkódott a köhögésbe. Elfutotta a könny a szemét, mert bármennyire próbálta abbahagyni, összeszorítani a száját, lefedni, elfojtatni, eltűntetni, semmissé tenni, felszakadtak belőle a szavak.
Amikor elhúzta a kezét, a tenyerén vér csillogott.
Akkor hallotta meg az edénycsörömpölést.
Föld lenézett a padlóra, az éles üvegcserepek szétszóródtak a lába körül. Aztán vette észre a remegő karokat.
– Anya? – kérdezte halkan.
A Hold üveges tekintettel kereste őt. Megállíthatatlanul zokogott, olyan fájdalmasan, hogy a tengerek megáradtak, aztán elapadtak, mígnem minden megállt, és a Hold végérvényesen elfogyott és eltűnt az égboltról.
Erre a hangra a Föld valamennyi testvére a konyhához sietett, és Föld látta anyjuk mellett először ragyogni fivéreit. A sehonnét jött fényük valósággal melengette őket, erősen és biztatóan – vigasztalóan.
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
