Az utóbbi Írók egymás között témánk a szerkesztési folyamatokról szólnak; miként is bánunk a szövegeinkkel? Ebben a cikkben igyekszem kitérni mindenre, amit az Osztálykép kapcsán tapasztaltam, és mesélek nektek arról is, hogy íróként hogyan látok a szövegek ellenőrzéséhez. Olvassátok el az Írók egymás között lányainak (Fanni, Gabi és Klári) is a véleményét a témában!
Amikor elérkezik az író ahhoz, hogy a történetét „befejezze”, eljön az a pillanat, amikor kiengedi a kezéből, megmutatja másoknak is. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az elmúlt tíz év során kialakult egy kis írós közösség, akik amellett, hogy ismernek, a munkatempómat, az írói hangomat, őszintén kérdeznek az írásaimmal kapcsolatban. Őket hívom előolvasóknak, akik amellett, hogy rávilágítanak a történetben lévő logikátlanságra, javasolnak és tanácsot adnak a szerkezetbeli tévedésekre vagy megerősítenek irányokban.
Örökérvényű igazság: több szem többet lát. Eljön ugyanis az a pont a kéziratnál, hogy az író egyszeriben annyira benne él a történetben, hogy nem feltétlenül veszi észre a hézagokat. Amikor személy szerint úgy érzem, hogy végeztem, vagy legalábbis eljutottam a regény A pontjából B-be, akkor egy idő elteltével mindig átnézem és átolvasom még egyszer a történetet. Bevallom, általában csak sejtéseim vannak egyes javítandó részekről, ezeket feljegyzem magamnak, de a nagyobb, szerkezeti átalakításokat egyelőre nem végzek. Kisebb simításokról, formázásokról, helyesírásról és keretezésekről döntök. Ezért tartom fontosnak, hogy a szöveg pihentetése után több szem lássa és alkosson véleményt a regényről.
Itt érkezhet a kérdés: mégis mennyi embernek és kiknek érdemes elküldeni előolvasásra a történet? Jogos, mert a regényemet én is a hozzám közelállóknak, bizalmas körnek adom át véleményezésre. Olyan embereknek, akik maguk is rendszeresen írnak és/vagy olvasnak, és akiknek javaslatai sokat segítettek az elmúlt évek során. Valahogy az idő kovácsolta ezeket az írós barátságokat, kerestem a társaságot, hol fejlődhetnék. Sokat jelent, hogy ez oda-vissza ható műhelymunka, egymástól tanulunk. Ismerjük egymás erősségét és fejlődési pontjait. Kinek a világteremtés, kinek a karakterek, mégis elsősorban az a jó érzés, amikor olvasóként kapcsolódnak be a történetbe és látják át elsőkként az egészet.
Az évek során ezért kialakult egy megszokott munkarend nálam. A regény első változata elkerül az írós körhöz, és megvárom, amíg mindenki a saját tempójában átnézi és javasol. Ezek alapján mérlegelek, és újra átdolgozom a történetet. Közben érkeznek a nagyobb felismerések a részemről is. Végezetül megint pihentetem, és akik szeretnék és van idejük, a következő, átdolgozott kéziratot is olvassák. Szóval leginkább az egész folyamat engem az iskolában, technikaórán lévő agyagozásra emlékeztet. Folyamatosan alakul és bukkannak elő a részletek, a simítani való apróságok.
Az Osztálykép kapcsán a szerkesztőmmel is kidolgoztunk egy mindkettőnknek megfelelő munkatempót, ütemezést és idősávot. Beosztottuk és alaposan átbeszéltük, a szerkesztő meddig halad, és én mikor ellenőrzöm. Ez is állandó, oda-vissza kommunikációról szólt. A jó szerkesztő ugyanis törekszik arra, hogy mindent megértsen és valóban a történetbe helyezkedve, a lehető legjobban segítse a történet előremozdulását. Mind a mai napig nagyon hálás vagyok Turcsányi Rékának, mert szívvel-lélekkel gondozta a szövegemet.
A szerkesztés az a pillanat, amikor a nagyobb, szerkezeti átdolgozások is megtörténnek: a szerkesztő akár a történet ívében érezhető változásokra érez rá, logikai hibákat fedez fel, vagy javaslatot tesz a karakterek sorsának alakulására, mind átgondolásra kerülnek. Az Osztálykép esetében az Ida-szálat és a Dorina-szálat kellett átfésülni, a két lány története elvitte volna más irányba a regényt, ezért átírtam, mennyit sejtetek velük kapcsolatban.
A szerkesztéssel ugyanakkor még nem ér véget a folyamat. Valamikor szerkesztő és író végképp elengedi a regény kezét. Úgy érzik, minden tőlük telhetőt megtettek, elsimították az összes göröngyöt, elvarrták a szálakat. Akkor érkezik a korrektúra része, amennyiben nincs olvasószerkesztő bevonva a munkába.
A korrektúra esetében többnyire már helyesírási javítanivalókat végeznek. Általában egy- vagy kétkörös, ezt a kiadó válogatja, hogyan szervezi meg a munkafolyamatokat. Többnyire betördelés után olvassák el az újabb, frissebb szemek a regényt. Ilyenkor még az író is átnézheti, még egyszer, a saját javaslatait is megoszthatja a kiadóval.
Annyi bizonyos, hogy egy regény születése – különösen a szerkesztés – hosszú időt vesz igénybe. Megvannak a lépcsőfokozatai: az együttműködés sok emberrel történik, ezért a jó és alázattal teli kommunikáció elengedhetetlen része az egésznek. Azt is el kell azonban fogadni, hogy emberek vagyunk. Hibázhatunk. A regényekben is maradhatnak elírások, helyesírásbeli tévedések. Ugyanakkor azt is látom, hogy micsoda csoportmunka működik egy-egy könyv mögött. A kiadók azon vannak, hogy az olvasók örömmel vegyék kezükbe a kedvenceiket. Elvégre az a legfontosabb, hogy a végén mindenki elégedetten távozzon: hiszen végső soron ez egy ünnep, a regény születéséé.
Szeretettel:
Képek forrása:
