Az Írók Egymás között lányaival egy új, közös projektbe fogtunk. Az ötlet szerzője Fanni volt, aki miután meghallgatta a Sleeping at Last csodás, univerzum inspirálta lemezét, kitalált egy kihívást. Az együttes kísérletet tett arra, hogy a világegyetem valamennyi csodáját megragadja, és ezt nem másképp teszi, mint a Naprendszer bolygóival és csillagával, a Nappal. Mi is megpróbáljuk feldolgozni ezt a témát, és terveink szerint tizenkét hónapon keresztül mutatjuk be nektek a megoldásainkat. A lányok nevére kattintva – Fanni, Gabi és Klári – olvashatjátok a sajátos, mítoszok, érzések és helyszínnevek ihlette történeteket. Az első bolygó, így az első novella a Naphoz legközelebb eső, forró Merkúr.
Örök sötétségben temették a Napot.
Álltak ott mindahányan, egy hatalmas gödör szélén, ami annyira mélynek tűnt, hogy Merkúr nem is látta a végét. Az a temetetlen sír egy volt a kormos éggel. Elképesztőnek tűnt, hogy az apját csak úgy oda leengedjék.
Egy teljesen zárt koporsóban.
Bármennyire is kötelességének érezte, egyszerűen képtelen volt megnézni az apját a ravatalozón. Persze kísértette őt a gondolat. Az apja sokszor megjelent az álmában, mindig ugyanúgy, egy rozoga asztal
mellett, halovány képpel. Állandóan feketekávét ivott, és a szájának áporodott, állott szaga volt, a fogai meg kilazultak, akár kerítés lécei. Merkúrt kirázta a hideg, valahányszor apja azokon cuppogott, a nyelvével tologatta ki a szájából, ahogy a gyerekek szokták, mert félnek, hogy lenyelik, és megfulladnak tőle. Ezek után elképzelhetetlen volt, hogy a testvérei mellett ott virrasszon apja mellett. Elég volt, amit a domboldalnak felfelé menet hallott a többiektől.
– És olyan semmi volt, érted? – mondta Jupiter. – Egy leeresztett matrac.
Mindenki ránézett, és Jupiter ezt imádhatta, még ha a fekete napszemüvege mögül alig lehetett bármit látni hatalmas képéből, csak úgy ragyogott. Tovább ecsetelte, részletesen.
– Olyan erőtlenül és gyengén. Egek, hetvennégy évesen jól itthagyott minket!
Valahol a menet elején Vénusz könyörtelenül felsírt. Ő volt az egyedüli a családból, aki bátorkodott elszakadni tőlük. Elszakadni Jupitertől. Márpedig a vonzás törvényén nehéz győzedelmeskedni, különösen, ha az sikeres, mert régóta édesapa vállalkozását irányítgatta. Jupiter egyszerűen szeretett egy jótét léleknek tűnni. Más kérdés, hogy ennél is jobban szerette hallatni a hangját.
Merkúr is valahol itta az öccse szavait. Talán azért, mert Jupiter mindig is tudta, hogy mihez kezdjen az életével. Hiába volt Merkúr a legidősebb, az élete sokkal kevesebből állt, az apja körül keringett, forgott, végtelen gyorsasággal, és próbálta valahogy helyette a családot egyben tartani. Ha Jupiter vezette őket, a maga tökéletlen módján, Merkúr ott termett, hogy a tapintatlannak tűnő kijelentéseit mindig átfogalmazza, megszelídítse.
– Milyen bazi nagy lyuk egy kis embernek! – jelentette ki Jupiter a sírnál.
A többiek meg felkapták a fejüket, különösen Mars, aki azóta fontolgathatta, hogy Jupitert apja után küldi, hogy öccse egy külön koszorúval állított be a temetésre, Szeretett apámnak felirattal. Ilyenkor Merkúr általában megtalálta a módját, hogy kibékítse a testvéreit, de az álmok óta alig forgott az agya, az éles elméje,
amire egyedül büszke volt, tompává vált a Xanaxtól. Végül csak odaállt Mars mellé, és megfogta az öccse vállát. Egy lőporos hordó, úgy feszült benne az indulat.
– Rajta, fogd meg anya kezét – suttogta öccsének. Ettől az egy szótól, anya, egyszeriben ellágyult Mars tekintete, és óvatosan kinyújtotta a karját.
Anyjuk a – Hold – sápadt volt. Teljesen elfogyott kerekded arca, és a ragyogása a férjével a sírba szállt.
Amikor találkozott a tekintetük, anyjuk épphogy csak elmosolyodott, arra se maradt ereje, hogy felitatgassa a könnyeit, csorogtak rendületlenül, akár az eső a nyakukba. Akkor anyjukból feltört egy nagy sóhaj.
– Hol van Plútó?
Mellette Uránusz elfojtott egy röhögést. Neptunusszal összeütötték a kezüket, és éppen azon veszekedtek, hogy ki mondja el a hírt. Merkúr viszont próbálta őket elhallgatatni. Végül nővérük érkezett előbb, Föld oldalba lökte őket, így Neptunusz a könyökét dörzsölte, míg Uránusz megjátszott fájdalommal utánozta bátyját. A nővérük azonban egy könyörtelen pillantással véget vetett az egész jelenetnek. Úgy viselkedett, ahogy az apjuk, teli volt vasakarattal. Ő is megfogta anyjuk kezét, ringatóztak hárman Marssal, valami fekete émelygéssel. Főleg, hogy mindannyian tudták, Plútó aligha fog megjelenni apja temetésén.
– Meghívtam őt is – suttogta Merkúr. – Bármelyik pillanatban megérkezhet.
Csakhogy elkezdődött a ceremónia, és Plútó egyáltalán nem mutatkozott. Anyjuk meg egyre fogyott, egy vékony karimává, rajta függeszkedett megannyi csüggedt gyerek. A szavak éppúgy szétporladtak, ahogy a földrög a kezükben, amikor egyenként végső búcsút vettek apjuktól.
Merkúr kezdte a sort. Már ha kezdte, mert csak állt a tátongó mélység szélén, a koporsó felett, és még soha ekkorának nem érezte magát. Ilyen hatalmasnak. Megremegett a kezében az a kis földgöröngy.
– Mi lesz már, tesó? – kérdezte Jupiter.
Merkúr meg egyenesen megindult, majdnem a sírba, úgy vitte a gravitáció, az a tömegvonzás az apjához. Mars fogta meg a vállát, szokatlan gyengédséggel. Valamikor a pap két miatyánkja között észrevétlenül kipergett az ujjai közül a föld, de egy hang, annyi sem hagyta el a száját. Utálta, hogy a testvérei beállnak mögé és példát vesznek róla.
Amikor mindannyian végeztek, sokan egymásba kapaszkodtak, ahogy a bolygók sora, ereszkedtek lefelé a domboldalon. Akkor vették észre azt a sötét alakot a nyitott ravatalozó előtt. Elvette a maradék
fényt, ami a helyiségben maradt. Folyamatosan, ügyetlenül szenvedett egy öngyújtóval, csalogatta elő a pislákoló tüzet. Senki se mert a közelébe menni, Merkúr érezte.
– Plútó – intett neki a távolból.
A testvére meg végre hatalmasat szívott a cigarettából, arcára feszült a szürke bánat. A háta mögé mutatott, a ravatalozóra. Oda, ahol Szaturnuszt hagyták, aki még mindig elesetten, kék ajkakkal gyűrögette a nadrágot, és dobolt a lábán.
– Jöttem volna hamarabb. – Plútó ványadt kis virágcsokrot szorongatott a kezében. – Vége?
Merkúr bólintott, mire öccse odatámolygott hozzá. Bűzös leheletétől megtántorodott.
– Tessék. – Plútó átadta a krizantémot Merkúrnak. – Ezt apának hoztam.
– Nem viszed fel neki? – kérdezte Merkúr.
Plútó újabb cigarettára gyújtott. Sárgállottak fogai a szájában.
– Az már úgyis csak nekem számítana – vonta meg a vállát.
Azzal már fordult is ki a kapun, Neptunusz meg Uránusz visszafojtott nevetésével kísérten.
– Nem hagyhatjuk így magára – állt Merkúr mellé Föld. – Most nem.
Uránusz és Neptunusz rögtön ott teremtek Merkúr mellett. Két, a vállán ülő lelkiismeretként szóltak hozzá.
– Kár a gőzért. Úgy is csak megint elbaszna mindent – mondták egyszerre.
Mindenki hallgatott, kivéve az anyjuk, fehérre vált arccal kapaszkodott a gyöngysorába. Ujjával bőszen morzsolgatta a szemeket, és a kapu felé oldalazott.
Lehet, hogy később megbánja, lehet, hogy az egész napot azzal kell töltenie, hogy figyeljen Plútóra, de az álmoktól és az öccse felbukkanásától, mind egyre hasogatott a mellkasa. Merkúr szabályosan futott
Plútó után, öccse olyan ruganyosan és gyorsan haladt. Tudta, hogy most látná őt utoljára, mert semmi sem kötheti őket össze, csak az kétségbeesés, amivel megállítja:
– Plútó, várj! – kiáltotta. Amikor öccse visszafordult, szájában kolduló cigarettaszállal, Merkúr hamarjában folytatta. A következő mondat mindkettejüket meglephette, mennyire természetesen hangzott. – Csatlakozz hozzánk a torhoz, elvégre te is a családhoz tartozol.
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
