A februári Írók egymás közötti témánk szorosan kapcsolódik az írástechnikához. Ezúttal a szöveg szerkezetéről készülünk cikkel, többek között arról mesélünk, hogy kinek hogyan állsz össze egésszé a regénye. A lányok nevére kattintva – Fanni, Gabi, Klári – olvashatjátok az ő véleményüket a témáról.
Bevezetés, tárgyalás, befejezés – Arisztotelész óta ismerjük a hármas tagolást. Annak a jelentőségét, hogy miként bontunk ki egy adott ötletet, és milyen következtetésekkel zárunk, azaz hogyan jutunk el az „A”
pontból a „B” pontba.
Amikor leülök írni, van egy előzetes tervem, egy képem „A”-ról és „B”-ről, hogy milyen úton haladok a történetben. Sokszor menetközben módosul ez az előzetes elvárás, ezért a történet szerkezetére is szeretek úgy
tekinteni, mint egy szerves vázra, amelynek részei – fej, törzs, végtagok – közötti kapcsolódás rugalmas, ugyanakkor szorosan összefüggenek, és kiegészítik egymást. A szöveg egyes részei funkcióba helyeznek más részeket, és ezek a folyamatok (motívumok, ha úgy tetszik) oda-vissza hatnak egy korábbi vagy későbbi elemre.
Korán megtanuljuk, hogy egy szövegnek megvan a hármas tagolása, és a műfajtól eltérően – legyen szó esszéről vagy novelláról – az arányok hasonlóan alakulnak.
A történet elejében (bevezetés), a szövegkezdetben megismerjük a szereplőket, bemutatásra kerülnek a főbb helyszínek, és hogy időben mikor zajlik a cselekmény. Ugyanakkor ebben a részben kapunk egy írói
ígéretet is – egy összefoglalót, hogy miről is szól a regény.
Nálam sok esetben van egy ötlet, leginkább egy kép, amit a játék kedvéért folytatok. Csak azok a regénykezdemények élnek és kapnak erőre, amik valamiért személyesen nekem fontosak, és magam is kíváncsi vagyok, hogy napról napra hogyan haladnak, és milyen fordulatokat hoznak.
A történet közepe (tárgyalás) az írói ígéret, szándék további, részletesebb kifejtése. A szereplők viszonya folyamatosan alakul, a probléma taglalása mellett elérkezünk konfliktusig és bonyodalomig, amiket a tetőpont
követ, és a megoldás zár.
Ez a legizgalmasabb rész. Ilyenkor érzem azt, hogy a szereplőkkel kézen fogva történik az útkeresés, amikor jobban elmélyülnek a szálak, kiéleződnek az ellentétek, a belső kihívások. A regény felénél tudom
azt mondani, hogy a szöveg igazán lélegezni kezd, megkezdődik a csipetnyi varázslat, amikor egymást követik a jelenetek, és határozottan kialakul a jelenetsor a fejemben – a csapásirány.
A történet végében eljutunk a megoldáshoz – minden történetszál elrendeződött, az írói ígéretekre valamiféle választ kapunk, egy rövid megoldási forgatókönyvet. Megkapjuk a következményeket, következtetéseket, ha tetszik, egyfajta tanulságot.
Ez mindig azért érdekes, mert valahol az egész írás olyan, akár egy hosszú szőttes, a végén óvatosan és gondosan minden szálnak meg kell találni a helyét. A régebbi szereplők visszatérnek, az írói ígéretek, a
felépített jelenetek visszaköszönnek, lezárulnak. Amikor már nem íróként, hanem szerkesztői szemmel nézem és dolgozom a regényen, akkor ezekre az előzetesen, olykor tudattalanul támasztott írói ígéretekre mindig visszatérek, mert az eleje és a vége (bevezetés és a befejezés) szervesen kapcsolódik, egy élő
képkeret, ketten fogják közre a tárgyalást, a szöveg kifejtését. Fontos, hogy a történet velük együtt alkosson egészet.
Azontúl, hogy a történetnek létezik egy, az olvasó szemét végigkísérő íve, van néhány eszköz, amely erősíti a szerkezeti tagolást. Minden történet másként viselkedik, bizonyos kiemelésekkel íróként segíthetjük a
szöveg megértését. Gondolok itt azokra a sajátosságokra, mint a fejezetek, nagyobb részek elkülönítése.
Az Osztálykép fejezetekre osztott, egy tanév felét öleli fel, és lineárisan halad előre az időben. Ugyanakkor vannak olyan regények, amelynek két, vagy akár több szála is van, időben megkülönböztethető síkokra osztható. Sokszor találkozom azzal a megoldással, hogy van egy, jelenben kibontott konfliktus, probléma, valamint egy másik, ahol a múlt eseményei kerülnek terítékre. Szerkezetileg annyiban lehet izgalmas, ha ez a két idősík egymást párhuzamosan kiegészíti, a cselekmény kibontását segíti. Jó eszköz lehet egy kriminél, ahol két, időben
eltérő nyomozás szála fut össze apránként. Éppen A tökéletes év című romantikus regényt olvasom, ahol két elbeszélői hang két eltérő idősíkban mesél. Izgalmas látni és várni, hogyan és miként találkoznak.
Az első kísérleti, a Pandóra arcai történelmi-romantikus regényemnél viszont más megoldást kerestem.
Elsősorban olyat, ami összefogja a három nővér hangját. Ebben a történetben ugyanis három nézőpontkarakter szerepel, és cselekedeteik egymást befolyásolják. Ahhoz, hogy ezt egyben tartsam, szükségem volt egy szerkezeti elgondolásra, miszerint az 1900-as év valamely napjára jelöltem ki a fejezeteket. Egy egység
megfelel egy napnak. A fejemben ez úgy él, ahogy a 24-es sorozat működött, ahol egy rész egy órát mesélt el a nézőknek. A Pandóra arcaiban viszont egy-egy nap szerepel, benne eseményekkel, testvérek viszonyával. Időnként a lányok találkoznak egymással, máskor viszont egy-egy fejezetben csak két vagy egy nővér szólal fel, eltűnik egy hang, balladai homályt hagyva, mi történt pontosan. Pont ezért szerettem ezt a regényt írni, mert nagy kihívás volt egyrészt történelmi pontossággal rekonstruálni az 1900-as év bizonyos napjait, valamint mindig annyi információt elárulni, ami éppen az adott helyzet megértéséhez szükséges. Se többet, se kevesebbet.
A harmadik regényem ugyancsak eltér az első kettőtől. A cím ugyanis kijelölte a szerkezeti iránypontokat. A Harmincszorszép egy szójáték, a százszorszépről vettem az ötletet – csakhogy a Harmincszorszép történetben
nem száz, hanem mindösszesen harminc fejezet, egység van. Olyanok, akár a szeret, nem szeret játékban, mindegyik szirom egy-egy, az elbeszélő önmagához és másokhoz való érzéseit ábrázolja. Mindezen fejezetek között megjelennek rövid naplóbejegyzések, amelyek fordított módon, az időben visszafelé haladnak
– azaz ugyanazt a problémát vetíti fel az első részlet, amit a szereplők a jelenben megélnek, és folyamatosan, a regény előrehaladásával egészítik ki a főszálat. (Ha már levél – különösen izgalmas a napló- és levélregény
szerkezete, mit enged, és miben korlátoz.)
A szerkezetnek ugyan vannak konvencionális kerete, vannak szabályszerűségei. Hasonlít a nyelvhez, egy megadott elemkészletből végtelen megoldás születhet. Valójában mindig a cél a fontos, mit szeretnénk elérni
vele, hogy a szerkezet párban járjon és támogassa az elképzeléseinket. Ezt az író folyamatosan tanulja, minden egyes regényével gyakorolja, hogy jobbnál jobb – az olvasókat lebilincselő szövegeket alkothasson.
Szeretettel:
Képek forrása:
