Nemrégiben elkezdtem egy novellacsokrot, ami mind egy képzeletbeli világról, a varázslatos Bergengóciáról és a környező országok viszályáról szól. A Hedera című novella mind ennek a lazán összekapcsolódó füzérnek a nyitánya.
Boroszlán hercegnek volt valamennyi Bergengócia szurdokkirályság közül a legpompázatosabb kertje. A ligetében díszesebbnél díszesebb, könnyes virág forgatta levelét, és annyira finoman illatoztak, hogy aki arra tévedt – legyen az állat vagy ember –, annak szíve megszelídült, és rabjává vált udvarának.
Ahogy így csodájára jártak az alattvalók, pribékek és szolgák, lovagok és királyi fenségek, egyre azon tanakodnának, hogyan lehet, hogy a szurdokon ilyen páratlan virágok megélnek, rózsák és liliomok, nefelejcsek és szegfűk.
Ez a kérdés az
irigyeket is legalább annyira foglalkoztatta. Mert bizony sokan haragosan figyelték Boroszlán herceg egyre növekvő gazdagságát, hogy a kopár fennsíkon egy ilyen fiatal atyafi uralkodik.
Hát még a hercegek mennyire gyűlölték, hiszen Boroszlán kertjét rengeteg hercegnő látogatta, és ő
szép csalitos szavakkal rendre valamennyi kegyeibe férkőzött. Csakhamar azt híresztelték, hogy valamiféle ármány van a dologban, de a szóbeszédek nemhogy csorbították volna, még emelték a kert hírnevét, így a hercegek felhagytak sikertelen próbálkozásaikkal, hogy kiderítsék Boroszlán titkát.
Nem úgy egy Hedera nevű hercegnő, aki egy napon személyesen kereste fel a herceget.
Sokat hallott az uradalomról, de amikor meglátta a magasba törő kastélyt, az aranyos kaput és a
bort gurgulázó szökőkutat, egy pillanatra elfogta a szédítő sóvárgás, hogy minél több időt töltsön Boroszlán herceg udvarában. Nehezére esett elszakadni a látványtól, és még nehezebben sikerült megreguláznia a szívét, amikor meglátta magát Boroszlán herceget, mert annak nemcsak a kertje, de egész lénye fenségesnek bizonyult.
– Üdvözöllek téged a királyságomban, Hedera hercegnő. – A hangja egy kancsónyi mézként, édesen
csorgott. – Légy a vendégem, és ami az enyém, az legyen a tied.
Hederának tetszettek ezek a szavak. Annyira, hogy mindaz a határozottság, amivel ideállott, csupán
messziről jött ígéretnek tűnt, rögvest elfelejtette, hogy miért utazott hét uradalmon keresztül, mi hajtotta eddig a lelkét. Az a vágy elhalt, és helyette egy sokkal erősebb sarjadt benne. Szörnyű sajgás támadt a mellkasában, mert
magának akarta ezt az egyet, Boroszlánt.
Hamarost minden pillanatot megosztottak egymással. Vele hallgatta a tornyokban zúgó szelet, fejtette föl a dévaj viharok szavát és tanulta meg ismételni a madarak énekét, belekből a jövendölést. Mégis hiányzott neki valami. Még többet és többet akart. Mindenét akarta Boroszlánnak.
– Mikor viszel el a kertbe? – kérdezte.
Boroszlán ráemelte tekintetét. Fényes gránitszeme volt. Hederát vonzotta, melegség támadt tőle a
gyomrában. Legszívesebben kikaparta volna magának, hogy éjt nappallá téve gyönyörködhessen benne.
– Kövess engem, de csak az én nyomomban járhatsz, és csak én beszélhetek.
Hedera teljesítette Boroszlán kérését, ügyelt a lépteire és hallgatott. Annyira, hogy elszalasztotta megfigyelni az utat, hogyan kerültek a legmagasabb toronyszobából a kertbe. Legközelebb már a felséges virágokat látta, mindegyik egyedülállóan illatozott és élt. Hedera iszákként telt el a szépségüktől.
– Elragadónak találod a kertem? – kérdezte Boroszlán. – Látom rajtad, mennyire.
A herceg végigsimított a mezőn.
– Igen, a virágokat mindenki csak szeretni tudja. – Rámarkolt egy fej, hervadozó ciklámenre. – Akkor is, ha olyan gyámoltalanok és törékenyek.
Azzal gyorsan letépte. Hedera szíve megugrott, és a torkában vert, amikor a herceg felé nyújtotta a
növényt.
– Virágot a virágnak – mondta mosolyogva Boroszlán. – Vedd el, a tiéd.
Amikor Hedera megérintette a cikláment, éles késként hasogatott a tenyerében.
– Nem, ez nem te vagy – jelentette ki Boroszlán. Kis bosszúság felhőzte a gránitszemét. – Dobd el!
Hedera nem mondhatta, hogy megkönnyebbült, amikor elejtette a cikláment. Az a virág vérző sebet ütött a földön. Hedera szeme kikerekedett, felkapta a szoknya szegélyét. Kínozták a kérdések, a lehetséges válaszok. Akkor csillapodott valamelyest a szíve, amikor meghallotta Boroszlán szavait a fülében.
– Ne sajnáld, már elhervadt. Előbb-utóbb mindenkire ez a sors jut – visszhangozták. – Tovább,
Hedera, keressünk neked szép virágot.
Boroszlán éppúgy, erősen markolt Hedera karjára, ahogy az imént a ciklámen fejére. A lány botladozva követte. Egyszerre megakadt a lába egy gyökérben, az a gyökér vörösen pulzált a göröngyök között. Ahogy végignézett a sok virágon, tekintete megállapodott egyen, talán a legszebben mindközül, egy boglárkán. Harmatos, csinos szirmai voltak, bársonyosnak, puhának ígérkeztek. Annyira ismerősnek tűnt, szinte megszólította.
– Azt szeretnéd? – Boroszlán a boglárkára mutatott. – Az még elég fiatal, káprázatos, de megértem,
ha megtetszett. Ha hívott téged, szívesen odaadom.
Hedera előtt felvillant a vérző ciklámen képe, és elfogta az émelygés. Lehunyta gyorsan a szemét, és
megszorította a herceget. A szája kinyílt, de egy szó, annyi nem jött ki a torkán. Akkor jutott eszébe, hogy itt, ebben a kertben csak egy hang létezik, és az Boroszláné.
Hedera azt kívánta, valahogy jusson el a kérése a herceghez, nyisson kaput rajta, szánja meg vagy sajnálja, de az a boglárka maradjon a kert közepén. Talán az imái meghallgatásra találtak, mert Boroszlán megsimogatta az arcát, és az érintésével visszaköszönt az a csalfa melegség a testébe.
– Meg tudlak érteni, az a virág nekem is a kedvencem. Hagyjuk meg az időnek, hagyjuk meg máskorra.
Hedera felsóhajtott, és sóhajtásából szél kerekedett. A lány nézte a nyomát, a felszakadó megkönnyebbülést a virágtengeren.
Boroszlán megragadta, jobbra és balra forgatta a fejét. A gránitszemében valami sötét izgalom ült.
– Az időnk véges, mindjárt éjfél – mondta. – Ha nincs egy kedvünkre való virág se, akkor
megvárjuk, hogy kinőjön.
Azzal Boroszlán megcsókolta Hederát.
Hedera ezt akarta, mindig is ezt akarta, mégis valahogy a csóknak szokatlan, fémes csalódás íze
volt, és annyira égette, annyira fájt belülről, hogy beleszakadt. Tudta, hogy valamit odaadott a lényéből, valami igazit, és csak az a hang, az az egyetlen hang a kert felett, tudatta, hogy elvették a lelkét.
– Nőj, Hedera, legyél erős és szép a kertemben – mondta Boroszlán.
Azzal az éjfél ráborult feketeségével a virágmezőre, és Hedera lénye kettévált. A teste Boroszlán után
ment, a lelkéből viszont húsos, méregzöld levelek nyíltak. Amikor kinyitotta hajdanvolt szemét, egy másik világ mutatkozott meg előtte.
A hold fénye felfedte, hogy a körülötte lévő virágok, a liliom és rózsa, de még a primula és a rezeda is, hajadonok voltak, szépek és egészségek. Csak egy haldoklott ott keservesen, gyönge testén vér szivárgott, és meredt üvegesen a tengerhold világra. Ciklámen.
Hedera vigasztalhatatlan maradt, hiába fedezte fel a titkot, hiába altatta valamennyi hajadon a bűntudatát, még az is kevés örömmel töltötte el a szívét, hogy a finom kis boglárka az ő elveszett húgává változott.
– Annyira sajnálom – susogta Hedera. – Azért jöttem, hogy kiderítsem, mi történt veled. Mert bár hazatértél, más lettél. Nem ettél és ittál, és a füvesasszonyok sem tudtak meggyógyítani, de látod, még én is magadra hagytalak.
Ahogy húgai karjai, úgy a kedves, megbocsátó szavai sem juthattak el Hederához, csak a töménytelen
bűntudat színezte egyre feketébbé, egyre dühösebbé mindenét. Hiába kereste a kiutakat, egy hajadon sem emlékezett az útra, hogyan jutottak el a legmagasabb toronyszobából a kertbe, hiszen mindenki arra ügyelt, hogy hallgasson és Boroszlán lépte nyomát kövesse.
A napok csak teltek, és valahányszor Boroszlán a kertben járt, vagy újabb hajadonokat csábított a
ligetbe, egy-egy virág kivérzett, és a helyébe más lányok álltak, puhák és illatosak, valamennyi teteme sziromforgács. Boroszlán annyira elragadtatta magát, hogy a kis boglárkával is incselkedett, letépte leveles kezét.
Hederában ettől napról napra, éjről éjre nőttön-nőtt a harag. Akkorára hízott, hogy egy éjszaka gyökere mélyebbre hatolt, és olyan nagy lett, hogy megérinthette húgát, palástot vonhatott köré. A második nap ráborult a kertre, a harmad napra föltörte a szökőkút borvizét, negyedik nap fölfutott az aranyos kapun, míg az ötödik nap megvetemedett a palotafalon.
Aki csak megfordult Boroszlán udvarában, mind azt láthatta, hogy egy igen gyalázatos, a kertnek legcsúfabb növénye tört utat magának. Borostyánnak hívták.
Mindenki sajnálkozott és aggodalmaskodott, és a legjobb kertészeket ajánlották fel Boroszlánnak, hogy segítenek kiirtani ezt a hatalmas borostyánt, de az olló nem fogott, a fűrész nem vitte törzsét, az ásó kicsorbult a gyökerénél, és még ha sikerült is egy levelet levágni, a törzsébe és a gyökerébe belehasítani, ez a borostyán másnapra még több hajtással kapaszkodott a tornyokra, roppantotta a köveket és font rajta szürke hálót ágaiból.
Sok alattvaló, pribék és szolga, lovagok és királyi fenségek érthetetlenül figyelték, hogy Boroszlán hagyja, hogy az az otromba növény mindenhova utat találjon, de talán titkon meg is nyugodtak, hiszen ilyen szép kerttel még Szemirámisz sem büszkélkedhetett, és remélték, hogy az a gazdagság a kopár fennsíkon eltűnik, a borostyánnal hal.
Újra szárnyra kéltek a híresztelések és az irigy hercegek végre meghallgatásra találtak, hiszen semmi mással nem magyarázhatták, csak varázslatos ármánnyal, hogy egy, a kert legcsúfabb virága közel hét nap és hét éjszaka alatt elért a legmagasabb torony ablakához.
Boroszlán volt az egyedüli, aki mindezt látszólag teljes közömbösséggel fogadta. Ráhagyta az emberekre, hogy tébolyodottnak nevezik a háta mögött, hogy a palotaszolgái meglopják és kisemmizzék, hogy elhagyják a biztonságos, hatalmas udvart. Boroszlán ugyanis türelmesen várt, és amikor egyik éjszaka megérezte a borostyánt a testén, elöntötte az a sötét izgalom, hogy végre megtalálta, akit
keresett.
– Erős és szép lettél, a kert legszebb virága, drága királynőm.
Azzal a borostyán a herceg szájába kúszott, kitöltötte a torkát, és a csóknak fémes csalódás íze volt. Aztán az indák belekapaszkodtak a tüdejébe, virágot bontottak mellkasában, a szívére kulcsolódtak, és égette és fájt belülről, és Boroszlán tudta, hogy ez minden, amire vágyhat, hogy ami az övé, az immár Hederáé.
Hedera elvette tőle a lelkét, de a legszebbet a legvégére hagyta, a gránitszemet megtartotta, hogy
később gyönyörködhessen benne.
Amikor Boroszlán szíve megállt, egyszerre két dolog történt. A kertjéből az összes virág eltűnt, és az uradalmak összes beteg hercegnője meggyógyult. Valamennyien elmesélték, hogyan esett fogságba a lelkük, és innentől kezdve soha senki nem beszélt és nem látogatott el Boroszlán herceg mérges kertjébe. Így csak a madarak láthatták, hogy az udvara mennyire élt, hogy ekkor vált igazán pompázatossá, mert a szurdok trónusán a roppant erejű borostyán uralkodott.
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
