Az Írók egymást között lányaival töretlenül visszük tovább a bolygós kihívást. Fanni fejéből pattant ki az a remek ötlet, hogy a Sleeping at Last univerzum ihlette albumára írjunk novellákat. Következzék a család rosszfiúja, Jupiter története. A lányok nevére kattintva (Fanni, Gabi és Klári) a többiek novelláját is olvashatjátok.
Jupiter egyszer gyerekkorában beült a Nap helyére, a festőállvány elé. Csak akkor merte, amikor az apja távol volt, megérinteni a vásznat és az ecsetet. Egy újabb tanulmányon dolgozott: valamennyi bolygót megörökítette a Naprendszerből, a kis, fehér kráteres Merkúrt, az izzó Vénuszt, a zöld-barna Földet és a démoni Marst. Tudta, hogy apja előkészítette a következő portrét, és Jupiter képtelen volt várni, ahogy a testvérei, belopózott a műterembe, hogy megcsodálhassa kínzó lassúsággal készülő arcképet. Amikor lerántotta a leplet a vászonról, csalódás szorította keserűen a szívét. Feketén lealapozott vászon, a szemében egy borsónyinak tűnő sárgásbarna folttal. Ennyi volt apjának ő, Jupiter.
Hanem Jupiter kiválasztotta a legvastagabb végű ecsetet, belemártotta az aranyszínű olajfestékbe, és megfestette magát. Olyannyira belemerült a munkába, hogy észre nem vehette, hogy apja megérkezik. Csak érezte, hogy vállon ragadják. Jupiter kezéből dermedten hullott ki az ecset, és még jobban fájt, amikor apja elárult tekintettel ránézett, és pofon vágta.
– Soha többé ne merészelj a helyemre ülni! – mondta, és Jupiter könnyektől fényes arccal futott a többiekhez.
Ám amikor a találkozott a testvéreivel, szétnézett valamennyi gyönyörű testvérén, akiknek arcképe büszkén lángolt apja falán, hallgatott. Sőt, hazudott arról, hogy apja milyen csodálatosat alkotott róla. Apja meg ráhagyta a dolgot, szörnyűbb, azon szavakkal odaadta neki Jupiter arcképét:
– Elég sokat kell nőnöd ahhoz, hogy felérj ehhez a hatalmassághoz.
Jupiter pedig nőtt, és minden hazugsággal királyibbá vált. A testvéreit valami lemondó szánalommal vezette és terelgette, és bár nem ő volt a rangidős, mindig elöl járt, egy percig se vesztegette az idejét, hogy saját, hosszan elnyúló árnyékát figyelje, miként válik óriásivá a szemfényvesztéssel. Félő volt, élete végéig nyomában marad, hogy üldözze nyomasztó ígéretével, többnek lenni apjánál és önmagánál.
Jupiter most sem mert hátranézni. Dermedten állt a fényoszlopok kereszttüzében, kint a házuk előtti járdaszakaszon. Hosszan zörgette a zsebében a jéghideg kulcsot, mire kinyitotta a kertkaput, aztán behajtott a garázsba. Kapaszkodott a kormánykerékbe, hosszan fújta ki a mellkasát fojtó levegőt.
Csak hazajött. Az otthon melegébe.
És éppen ez volt a baj. Ez volt a legnagyobb hazugsága.
– Megérkeztem! – kiáltotta el magát, amikor belépett az előszobába. Csend fogadta. – Juno!
Jupiter körülnézett, és majdnem megkönnyebbülten fellélegzett, aztán észrevette a konyhapulton roskadozó mosatlan edényeket, a kibontott pezsgősüveget. Ahogy beljebb ment, ragadt a padló, erjedt savanyúszagot kavart fel a lábával, és szemétcsíkok hintáztak szanaszét, morzsányi nyomokat hagyva a hálószoba felé.
Jupiter nem állt készen erre.
Sosem állt készen.
Főleg nem egy ilyen nap után. Főleg nem azután, ami történt az apjával, a nővérével és a bátyjával. Még mindig érezte azt a józanító ütést az arcán, és látta, ahogy a bátyja szeme mennyire megtört, hogyan veri vissza egyre csak, bárcsak szeretnél. Bénítóan hatott rá az egész. A kezdeti magabiztossága, az a fölényes nyelv és felvágóssága cserben hagyta. Jupiter gyengének érezte a lábát, nyirkos kezét az ingébe törülte, aztán belépett a hálószobába.
Teljes sötétség fogadta. Csak a hold szitált némi fényt, az ágyon fehér csíkokat bontott, és a félhomályban ott ült a felesége némán és előremeredve.
– Juno? – kérdezte Jupiter, amikor beljebb ment. – Mi történt?
Juno azonban továbbra is dermedten várakozott, csak akkor rezzent össze kissé, amikor Jupiter felkapcsolta a villanyt. A felesége egy gyönyörű, fehér koktélruhát viselt, leheletnyit kisminkelte magát, halványpiros ajka hívogatóan fénylett. Csakhogy a tekintete. A tekintete üres volt.
Jupiter érezte, hogy baj van.
Mindig is érezte.
Gyengéden szólítgatta feleségét.
– Drága, miért ülsz itt egymagadban az éjnek idején? – Megsimogatta a felesége puha arcát. Sokáig úgy szerette, elmondhatatlanul, mindennap mellette virradni és őt venni észre elsőként. Aztán valahogy megváltoztak. Lassan, ahogy a fojtó borostyán telepszik a házakra.
– Meg akartalak várni – szólt Juno halkan és rekedten. – Főztem vacsorát. Nem tudtam, mikor érkezel, éhes leszel-e, de szerettelek volna valamivel meglepni.
– Ez kedves tőled – suttogta Jupiter, mert félt, hogy az éjszaka csendjét összetörheti.
– Aztán hívtalak. – Juno engesztelhetetlenül a koktélruhára markolt. Féltékeny sértettség villogott a szemében. – Többször is, de nem vetted fel a telefont.
– Sajnálom. – Ezúttal Jupiter őszinte volt. Hosszú idő óta először. – Elhúzódott a temetés, majd a családi tor, és Földet be kellett vinni a kórházba. A bátyáimat is hazafuvaroztam.
– Hát persze – lehelte Juno.
Jupiter két kezével megfogta felesége arcát, és felemelte.
– Így volt – mondta.
Juno azonban vékony titokká préselte a száját. Biccentett, de a felhúzott válla és a teste továbbra is merev ellenállás volt. Akár egy bástya.
Jupiter azt tette, amihez a legjobban értett. Csábított.
Lekuporodott a felesége lábához. Fejét a térdének szorította. Ó, mennyiszer, tették ezt, és milyen régen játszották a tiltott jegyespárt! Jupiter érezte azonban, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy ma túl sokat látott, túl sokat mondott, és túl ostoba volt ahhoz, hogy mégis tovább merészkedjen. Mindig ezt tette, hogy egy kis időre megnyugodjon, az otthonát még nem érte el hosszú árnyéka. A saját, mindenbe kapaszkodó nagyravágyása.
Hozzátörleszkedett a felesége lábához, finoman lehúzta róla a harisnyát. Apró csókokat nyomott Juno combjára, egyre lázasabban simogatva a bőrt, egyre feljebb haladva. A szoknya alá bújt, beljebb araszolt. Mennyire régen érezte a másik közelségét, a forróságát, hogy az ujjai alatt megremegnek! Jupiter ehhez értett egyedül, hogyan szítson másban is sóvárgást.
Aztán hideg kopogást érzett a vállán. Jupiter felnézett, és nagyot nyelt, amikor észrevette a hosszú ékszerdobozt, benne a nyakékkel. A saját sebezhető hiúságával.
– Ezt kinek vetted? – kérdezte Juno.
– Mégis hol találtad? – Jupiter ujjai idegesen futott végig a hajában. Aztán szelídebben mondta, de a hangja folyton megakadt. – Mit gondolsz, nem neked?
– Ugyan miért vennéd nekem, amikor az ágyadban sem akarsz látni? – mosolyodott el Juno. – És mégis mióta hallgatok Ió névre?
Jupiter hátradőlt és a száját gyűrte. Megdörzsölte a szemét.
– Már megint kutakodsz utánam – jelentette ki.
– Ahogy te megint megcsalsz. – Félelmetesnek bizonyult Juno nyugodtsága, ahogy a jól kimért szavai is. Nem egyszer gondolhatta át őket. – Ahogy nem megyünk sehová együtt. Még az apád temetésére se kísérhettelek el.
– Mert látták volna, ahogy veszekszünk… – Jupiter elharapta volna a mondatot, de későn.
– Te szégyellsz engem. – Juno leszegte a tekintetét és sűrűn pislogott. – És már nem szeretsz.
– Ez nem igaz! – hárított. Jupiter annyira szeretett volna védekezni, de ki ellen? Önmaga ellen? – Kérlek, engedd, hogy bebizonyítsam.
Azzal újra ráhajolt Juno lábára, és megharapta az édes combját. Felrepedt a bőre alatt, és sóhajt fakasztott. Ez a kellemes hang szította benne a vágyat, igen, képes még örömet okozni a feleségének. Hiszen nála jobban senki sem ismeri a testét. Hiszen életében egyedül csak ő érintette Junót.
Olyan váratlanok és perzselők voltak az érintések közöttük, ahogy a házasságuk. Nagy lánggal égtek, két hatalmas futótűz, egymásba kapva és hamar kiégve. Alighogy pár éve kimondták a boldogító igent, már itt tartottak, melengették azt a kis valaha boldogságot, amit ígértek egymásnak az oltár előtt.
Mielőtt azonban Jupiter megízlelhette volna a boldogságot, Juno finoman eltolta magától.
– Kérlek, ne alázz meg ennél jobban – suttogta. – Hagyj nekem egy kis békét.
Aznap este külön aludtak.
Miután Juno bezárta a hálószobaajtót, Jupiter leguggolt a konyhában, a kezét az arcába temette. Forrón égett a bőre. Annyira elfáradt, leginkább magától.
Hajnalig takarította a romokat, mosogatott, és végül, amikor leheveredett a szófára, végig Mars járt a fejében. Hogy az egész élete egy színpad, benne ő legszebb kellék.
Már pirkadt, mire elaludt. Nyugtalan álomba zuhant, vissza édesapja műtermébe, a kifüggesztett családi portrék közé. Bárhogyan is nézett körbe, a saját képét nem találta a falon.
Próbálta elfelejteni az egészet, de akár a lepedék, keserűen telepedett a hangulatára. Abban bízott, hogy a néhány órás alvás ellenére, a reggelikészítés majd kiűzi a fejéből a gondolatokat, hogy az illatok azonnal kicsalogatják a feleségét az asztalhoz. Csakhogy semmi sem történt, Juno nem csatlakozott hozzá.
Napok teltek el így, ebben a csendes dacban. Juno korán ment dolgozni, és későn ért haza, ügyelve arra, hogy ne találkozzanak. Jupiter minden alkalommal arra ébredt, hogy csukódik a bejárati ajtó, hogy a konyha teli van szeméttel. Jupiter szó nélkül feltakarított, bevásárolt és megfőzött. A legszebb ékszereket, ruhákat vette Junónak. Mindennap reggelivel és vacsorával várta, csakhogy három nap is eltelt, és ahogy az ékszerekhez és ruhákhoz, úgy az ételekhez sem nyúltak. Jupiter életében másodszor félt, hogy valami fontosat elveszít. Ez annyira emésztette, hogy elfeledkezett az evésről, elfeledkezett a munkájáról, az apja műhelyéről. Csak várt türelmesen, várt, hogy Juno kezdeményezzen.
Végül negyedik nap, délelőtt Juno leült Jupiterrel szemben és pár falatot evett a pirítósból. Jupiter mellkasa végre felengedett, és finoman elmosolyodott. Amikor óvatosan megérintette Juno kezét, felesége gyorsan az asztal alá húzta, Jupiter torka összeszorult. Hosszasan forgatta az ujján a gyűrűt. A fogadalmukat.
– Szépen megterítetted az asztalt – kezdte Juno –, de néhány reggelitől nem lesz jobb a házasságunk. Azok a napok elmúltak, Jupiter.
Juno reszketegen kifújta a levegőt, miközben elnézett Jupiter válla felett.
– Mit szeretnél tőlem? – kérdezte végül.
– Tessék?
– Annyiszor játszottuk már le ezt a forgatókönyvet. – Juno megrázta a fejét. Szőke, selymes haja kacagva és incselkedve tekergőzött a nyakán. Hívogató volt. – És én minden alkalommal megbocsátottam neked. Ellágyultam, és bíztam, hogy jobb lesz, hogy megváltozol… Hogy megváltoztathatlak. De egyértelmű, hogy ez hiú, lányos ábránd volt tőlem.
– Miért mondod ezt? – Jupiter kihúzta magát a székében. – Én igyekszem!
– Látom. – Juno ajka megremegett. – De ez valóban nekem szól? Tényleg velem akarsz élni?
Jupiter a halántékát dörzsölte, az ujjai végigszánkáztak a hajában. Nem erre számított. Mindig is tudta, hogy Juno makacs, főleg, ha a házasságukról volt szó, de azt hitte, ez elég lesz, hogy a kedvében jár. Ékszereket vesz neki, vacsorát főz. Ennyinek elégnek kellett volna lennie.
– Én mindent meg fogok neked adni, megígértem – suttogta, miközben a sátorba fűzött ujjainak döntötte homlokát.
– Valóban? – kérdezte Juno. – A szerelmedet is?
Jupiter a feleségére kapta a tekintetét. Juno szeme fényesen csillogott, a száját benedvesítette. Megindult egy könny az arcán, mire gyorsan letörölte. Jupiter szíve kihagyott egy ütemet. Nem akarta így látni a feleségét.
– Olyan hiszékeny vagyok – nevette el magát Juno. – Azt hittem, egyszerű lesz. Mindenki azt mondta, milyen szerencsém van melletted. De hiába házasodtunk össze, úgy érzem, sosem vagy igazán mellettem.
– Ezt hogy érted?
– Mintha csak azért lennék, hogy bizonyíts a családodnak, az apádnak. – Juno megrázta a fejét. – Én nem akarok apád árnyékában élni. Neked sem szabadna. Ezért őszintén kérdezem, mit szeretnél?
Hogy Jupiter mit szeretne?
Feleséget?
Gazdagságot?
Jobb lenni a testvéreinél?
Az apjánál is hatalmasabb?
Hiszen az apja halott. Mégis, halálában is hatalmasabb árnyékot vet rá az élőknél.
Jupiter az üres tányérjára nézett.
Fogalma sincs, mit szeretne.
– Lehet, az lenne a legjobb, ha elválnánk – mondta végül Juno. – Hiszen annyi éve próbálunk valami olyasmit életben tartani, ami sosem volt igaz.
Hazudni.
Jupiter hazudni tudott a legjobban.
Mégis meg akarta próbálni.
Önmagáért. Értük.
Valami valódibbat.
Ki akarja érdemelni a felesége bocsánatát, meg akar dolgozni érte.
– Juno… Én jóváteszem ezeket az éveket. – Jupiter megköszörülte a torkát. – Nem folytathatom így tovább. Nem hazudhatok neked és főleg nem bánthatlak. Kérlek, adj egy kis időt még nekünk.
A felesége mosolyogni próbált, de újabb könnyek homályosították a szemét. Intett a kezével, aztán elővett egy levelet.
– Ez neked jött.
Jupiter érezte, hogy Juno szeretné letudni ezt a beszélgetést, ezért átvette a borítékot. Megforgatta, de nem talált címzést rajta, semmit.
– Kitől? – kérdezte.
Gyanakodva nézett a feleségére. Mintha sejtene valamit, Juno várakozón figyelt. A szemében sokéves féltékenység és szorongás kavargott.
– Ne haragudj, nem tartozik rám – suttogta, azzal felállt, de Jupiter maradásra bírta.
– Nincs több titok.
Azzal kinyitotta a levelet, és meglátta az írást. Gyönyörű, tollvonásnyi kék tintát. Annyit írtak rá: bocsáss meg, de érted teszem. Jupiter végigsimított az üzeneten, aztán meglátta a hivatalos iratokat. Többször is végigfutotta az első sorokat, mire hangosan megjegyezte.
– Ez egy határozat… a hagyatéki végzésről.
Egy pillanatig fellelkesedett. Talán az örökségről ír benne, talán végre elismeri a nevét, talán valamit kapni fog, dicséretet, pénzt és magabiztosságot. Egy atyai jó tanácsot.
Ám ahogy egyre többet olvasott, úgy szorított a mellkasa. Azt hitte, hogy sosem fog ilyet érezni. De már tudta, milyen az, amikor Merkúr arról beszélt, csak felégetett hidak vannak a családjukban.
Gyorsan átfutotta a mondatokat, újra és újra, jól érti-e. Összefolytak, egyetlen hemzsegő betűtengerré.
– Apa nem rám hagyta a vállalkozást – suttogott Jupiter. – Eladta az üzlethelyiséget, valamennyi műtárgyat felajánlotta a helyi múzeumnak.
– Én ezt nem értem… – mondta Juno. – Hát nem neked ígérte?
Jupiter nem mondta ki hangosan.
Csak szerette volna hinni, hogy apja ráhagyja.
Ökölbe szorult a keze, sötéten gomolygott benne a kétségbeesés.
Válaszokat akart, de halott apja nem adhat feloldozást. Más azonban igen.
– Juno – szólt halkan –, rád bízhatom a házat? Egypár napot külön fogunk tölteni, így mindketten átgondolhatjuk a házasságunkat.
– Jó, de mégis hová készülsz?
Jupiter pakolni kezdett, összeszedett pár inget, farmert és csak nagy sokára pillantott fel Junóra. A felesége minduntalan tördelte a kezét, a szemében újra ott volt az az emészthetetlen vágyakozás és féltékenység. Megfogta a felesége karját, finoman melengette. Egy kis bizalommal.
Ez a lehető legjobb döntés, hogy némi időt külön töltsenek. Hogy meghallja végre önmagát, megértse a múltat és a feleségét.
– Átmegyek anyámhoz – mondta. – Szüksége van rám, ahogy nekem is szükségem van a válaszaira.
A novellaciklus a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
