Az e havi Írók egymás között témánk a munkamód, amely lényegében akár folytatása is lehetne előző cikkünknek, hogy miként hangolódunk az írásra. Ahogy az írásra hangolódás, úgy ez is számtalan megoldást kínál. Érdekes volt a többiek cikkében olvasni az eltérő munkamódokat, amik alapján megfordult a fejemben, szakítva a hagyományokkal, valamiben mást és újat próbáljak ki. De mik is azok a munkamódok, és hogyan kezdek én az írásnak?
A legfontosabb, szeretek jegyzeteket készíteni, egy újabb füzetet vagy dokumentumot nyitni a történeteknek, és leírni neveket, dátumokat, előtörténeteket. Igaz, ebben a végletek embere vagyok, mert máskor csak nekiülök és írok, a fejemben a lehetséges kifutásokkal. Imádom ugyanis, amikor a történet magát bontja ki és szálazza szét, aztán csak kormányozni kell a cselekményen.
Éppen ezért leginkább lineárisan író embernek tartom magam, azaz elsősorban egymást követő jelenetekben gondolkodom. Úgy működik ez nálam, akár a láncfűzés. Van egy hosszú damilszál, annak A és B pontjával, és rajta az események sorozata, a gyöngyszemek, amiket egyenként, egymást követően fűzök fel, hogy kiadja a nyakéket.
Habár a jegyzetelés és előmunka gyakran megelőzi az írást, menetközben is készítek megjegyzéseket, kommentárokat a szöveghez, hiszen van, hogy nincs mindennap lehetőségem írni, és hogy az ötleteimnek nyoma
maradjon, fel tudjam venni a szálat és újabb láncszemet rakjak rá, röviden felvázolom a szereplőket és a célokat. Ezek jóleső támaszként segítenek végigvenni az eseményeket.
Ha a történetet lezártnak érzem, megkezdődik az utómunkálat. Bár az írásban valahogy kevésbé vagyok türelmes, mert alapos munkára törekszem, idővel megtanultam, hogy jobb pihentetni a szöveget, akár több hétre félretenni a szerkesztés előtt, mert a friss szemmel több hibát észrevesz az ember, olyat is, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmét.
Az igazi feladat az, hogy ez a két teljesen más munkamód – írás és szerkesztés – különváljon nálam. Lehet, más is tapasztalta, van, hogy az ember szeme máris visszatér az eddig leírt sorokra, és bizony addig dolgozik egy-egy bekezdésen, hogy elveszíti a lelkesedését és valójában oda annak a jó érzésnek, amivel nekilátott a munkának.
Nekem is gyakorolnom kell, hogy ez a két folyamat máskor, ne egyszerre történjen, hiszen az ember kevésbé metrónomszerűen ír, mintsem szabadon. Bízni kell a sok írás és olvasás során kialakult munkatempóban, rutinszerűségben, hogy az adott forgatókönyvek tudat alatt mozgósítják magukat, hiszen először csak az írás a dolgunk. Ettől érzem a sajátoménak a történetet, ekkor fogom folytatni és szeretni minden kezdeti bicegésével és hibájával, aztán jöhet az éles szemünk és minden kételyünk, a duplacsavar a sztori végére.
A munkamódomhoz hozzátartozik, hogy nemcsak egyszer, a késznek ítélt (azért csak ítélt, mert amondó vagyok, egy szöveg soha sincs kész állapotban, az olvasó is szükséges, hogy hozzátegye számtalan gondolatát) szöveget többször átolvasom, újabb és újabb kihagyásokkal. Van ugyanis az agyunknak egy okos működése, ami a szerkesztéskor a legkevesebbet segít, az agyunk automatikusan pótol és értelmez, ezért jó később a „több szem többet lát” elv, aminek még véletlenül sincs köze a Talio-elvhez, annál több köze van a hibajavításhoz. :)
Összességében az írási munkamódok szintén írónként
változnak. A jegyzetelés-írás-szerkesztés szenthármasába bőven beleférnek az
eltérések, és jó ezeket a másoknál működő eszközöket megfigyelni és kipróbálni.
A többiek írását a nevükre kattintva érhetitek el. Olvassátok el Fanni, Gabi és Klári cikkét!
És ti mit gondoltok, ti milyen munkamóddal dolgoztok a
regényeken?
Szeretettel:
Képek forrása:
