Az e havi Írók egymás között cikkünk a személyes témáinkról szól. Azontúl, hogy mindannyian nagyon szeretünk írni és olvasni, számtalan más hobbi és pont összekapcsol minket. Ebben a bejegyzésben kísérletet teszek arra, hogy elmeséljem nektek, a blogom milyen főbb témák köré épül. Na, de miért szeretem ezeket a cikkeket írni, és vajon kell-e egyáltalán az írónak személyes témákat körüljárnia? A lányok nevére kattintva – Fanni, Gabi és Klári – elolvashatjátok véleményüket.
Csak akkor tud az ember igazán szívvel-lélekkel valamit megosztani, ha készen áll rá. De mikor áll készen? Na, ez az, amit sosem tudunk pontosan, inkább csak érezzük. Ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elérni, és nem is szabad erőltetni. Az ember fokozatosan bátorodik fel, megtesz egy lépést, amiket újabb lépések követnek, hogy teljesen megnyíljon.
A blogolás nálam szintén szenvedély, az írás egyik formája. Ugyanakkor jól emlékszem, hogy közel sem voltam mindig ennyire bátor, a személyes témákat jobbára nehezen vagy egyáltalán nem érintettem. Hiszen ahhoz teljes kitárulkozás kell. Viszont a blogolást pont azért szeretem, mert az egész egy gondolatfolyamként működik. Kezdetben nem is tudatosan, inkább tudattalanul kerülnek felszínre igazságok, mintha magamnak mesélnék. Persze ez nem törvényszerű, és nem is muszáj. Mindenki annyit oszt meg magáról az olvasóival, amennyit szeretne – amennyi komfortos.
Sokáig nehezen beszéltem a szorongásról, ahhoz kötődő egyéb zavarokról – még most is van olyan, amiről szeretnék beszélni, de nem megy. Talán azért, mert még nem léptem arra az ösvényre, hogy ezt én is, teljes mértékben elfogadjam. Ahogy az is igaz, hogy másképp gondolkodom, de ez nem jelenti azt, hogy jobban vagy rosszabbul, egyszerűen érzékenyen, valahogy sok szálon látom a világot, és ezeket az ingereket meg kell tanulnom szűrni. Meg kell tanulnom, hogy csak annyit engedjek be, amennyi nekem jó, ahol még komfortosnak érezzem magam.
Ezért vonzz és állandó címkéje a blognak a pszichológia és az önismeret. A mindennapjaimban is ugyanúgy fontos, hogy átlássam, és valahol megértsem, ami bennem van és zajlik. Ezért szeretek annyira utánamenni egyes témáknak – legyen az PTSD, bántalmazás, introvertáltság – ezek mind hozzásegítenek ahhoz, hogy jobban belelássak a saját és mások fejébe.
A fenti témához szorosan kapcsolódik a pedagógia. Mivel ez a főállásom – fejlesztőként dolgozom – mellette állandóan képzem magam, az ELTE-n logopédiát tanulok. Valahol a szerencsének is köszönhetem, hogy erre a pályára tévedtem. Sokáig, egészen gimnázium végéig háromféle munka foglalkoztatott: művészettörténet és formatervezés (mind a mai napig imádom a szecessziót, a kacskaringós vonalvezetést, azt a színgazdagságot és formavilágot), a restaurálás (sokáig hittem abban, hogy a kémia lesz az én pályám) és a magyar (az olvasás és írás). Nos, egészen a gimnázium végéig nem tudtam pontosan, mit is szeretnék: művészeti pályát vagy valami földhözragadtabb munkát. A véletlenre bíztam, és végül a magyarra kerültem. Első félévet úgy zártam, hogy ez nem az én utam, de aztán rátaláltam a gyermeknyelvkutatásra, és onnantól kezdve tudtam, hogy mi az, ami igazán foglalkoztat.
A kommunikáció. Az egész életem – és valószínűleg az életfeladatom is az –, hogy beszéljek. Másokkal és önmagammal, hogy egészen egyszerűen csak kibeszéljem magamból mindazt, ami nyom, ami nem volt komfortos, de valahogy, valamiként ki akarok törni a kerékből és egyszerűen továbblépni. Ezért, amikor egyszer végiggondoltam, végül is mit csinálok, és mivel foglalkozom napi tíz-tizenkét órában: az a beszélgetés. Hiszem ugyanis, hogy a szó nagyon sok tudattalan kötést tud felszabadítani, és ezért gyűjtöm folyamatosan az erőt ahhoz, hogy merjek beszélni a szorongásról, mentális zavarról vagy családi problémákról.
Mindezt azonban csak hitelesen lehet. Sokszor azt éreztem, ameddig nem engedtem meg magamnak, hogy beszéljek, mindig távolságot tartottam. Én szerettem volna, ha ez a távolság csökken, ha egy kicsit közelebb kerülhetek magamhoz. Részben ezért is született a blogom. Az, hogy mesékről írok nektek vagy a kedvenc olvasmányaimról, novellákat osztok meg veletek, vagy csak a tanárság kihívásairól tartok beszámolót, mind valójában arról szól, hogy a saját hangomon szóljak. A másé úgyis foglalt.
Továbbra is tervezem, és szeretnék egy külön rovatot is szentelni a szorongásnak és a mentális zavaroknak. Még mindig azt látom, hogy ez egy stigma, vagy még inkább egy csomó az emberekben. Bízom benne, hogy idővel ezek a csomók oldódnak. Szóval áprilisban szeretnék még több, a lelki egészséget érintő cikkel jelentkezni. Nem azért, hogy megmondjam a tutit (nem hiszek az abszolút jóban, ahogy az abszolút, betonbiztos megoldásokban sem – ezek mindig egy hamis képet sugallnak a világról), hanem azért, hogy valamiképpen a beszéd által engedjenek a szorításukból a csomók.
Így úgy érzem és hiszem, egyre több személyes téma lesz a blogon – mert ezekről jólesik beszélni, ahogy jólesik kimondani. Remélem, hamarosan még több tervembe és cikkötletembe beavathatlak bennetek, a következő időszak mindenképpen a testi-lelki-szellemi egyensúlyban fog telni itt a blogon is.
És ha már személyes téma, szorongás és kreativitás: három nagyon kedves barátnőmmel beszélgetést tartunk a szorongásról: A kreativitás gyilkosa – live podcast a Discordon címen. Csatlakozzatok az eseményhez!
Szeretettel:
Képek forrása:
