Laura halála után tűnt fel a jelenés. Anna az összetákolt sufni és a cseresznyefa között talált rá, egy kis virágkoszorú volt a lomos kertszegletben. Az a kör mindenféle virágba borult –
százszorszép, kutyatej és katáng –, még olyanba is, amit sohasem látott, piros levelű húsos növényekbe, szanaszét, indaszerűen futottak a talajban. A szélességét három lépésre becsülte, és azon tanakodott, ilyen egy tökéletes és szabályos hulahoppkarika, ha akarná, beleugorhatna, ő lenne egyedül a közepén. Annának tetszett ez a gondolat, annyira, hogy elfutotta az arcát valami meleg rózsaszín folt, amiért máskor szégyellte volna magát, most csak a körre
gondolhatott, arra, hogy egyedül az övé. Ő fedezte fel először, ezért kis lyukat ásott, kövekből A-t kerekített. Aztán azzal a mozdulattal elseperte a kavicsokat, elhajított egyet a galagonyába, belerúgott a fűbe. Erre nincs már semmi szükség. A nevére sincs szükség.
– Kész a vacsora! – hallotta meg Anna az anyja kiáltását. Anna kelletlenül állt fel a kör széléről,
letörölte a ruháját, mert anyja szerette, ha tiszta, és kicsit Anna vágyta is, hogy anyja tisztának lássa.
Bent a konyhában négy főre terítettek. Megszokásból, de Anna gyomra valamiért jobban fájt, ha meglátta a mellette lévő tányért, a törött szélű poharat, azt a kék szárú Mickey egeres villát, amivel Laura még a tejben szétázott pelyhet is ette. Gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett, Anna megkerülte a széket, és a saját terítékéhez
ült, pontosan Laura tányérja, törött szélű pohara és kék szárú Mickey egeres villa párja mellé. Egy icipicit reménykedett, hogy megjön az étvágya, de valahogy az az étvágy eltűnt, és a helyére sokkal kínzóbb éhség költözött.
– Egyél, kincsem – mondta az anyja.
Anyjának fáradt színű szeme volt. Az a fajta, amire az alvatlanság húz fakó hályogot. Érződött a másnapos cigarettaszag, egészen bepállott a házba, és megsárgultak tőle az ízek és az emlékek. Anna gyomrában nőtt az a fájdalom, valahányszor anyjára nézett, arra a vak homályra. Abban reménykedett, ha eszik egy kicsit, a vak homályon ablak nyílik. Mindennap ezért evett, hogy aztán esténként a fájó hasát simogassa. Attól megnyugodott.
– Apu? – kérdezte, és egyik oldalról a másikra pöckölte a borsót meg répát. A körme egészen befeketedett a földtől. Az anyjára sandított, de ő a konyhaajtót nézte.
– Apád? Szerintem pakol. Vagy valamit rendezkedik. De egészen biztosan csinál valamit. – Az anyja
megkaparta az arcán a fényes, piros kelést. Addig piszkálta, ameddig kifakadt. Azzal anélkül, hogy a körmére nézett volna, rágni kezdte.
– Megnézem. – Anna felállt, és otthagyta az anyját.
Ahogy közeledett a nappalihoz, tompa puffanásokat hallott. A szobában sötét volt, elhúzták a függönyt, így a tévén azonnal megcsillant az érkező fénye, az apjának görbe vonala. Két nagy, vízszintes hasábban csúszott széjjel.
Anna két lépést tett a szobában, máris megakadt a lába. Mindenhol könyvek hevertek, fölfelé magasodó
kupacokban. Az apja egyik halomból a másikra tette a regényeket, aztán eltelt egy pillanat, újabb adagot tett egymásra. Anna próbálta megfejteni a pakolás menetét, de az apja rák módjára pakolt, egyet jobbra oldalozott, kettőt balra, aztán fordítva, és a halmok csak nőttek körülötte.
– Apu? – kérdezte. Az apja nem nézett hátra, pedig abbahagyta egy pillanatra a rámolást.
Anna felhagyott azzal, hogy segítsen. Ehelyett résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy az apja másik árnyéka eltűnjön a tévében. Így legalább egy maradt, a feketébb és valóságosabb.
Anna fölszaladt a szobájukba – a szobájába. Nem volt szíve elpakolni, ezért három napja minden úgy maradt, ahogy a kórházba indulásuk előtt állt. Az építőkockák szétszóródtak, egy baba lebucskázott a toronyból, a mesekönyvek lapjai zizegtek, várták, hogy a bűbájos igékkel a bűbájos hercegnőt kiszabadítsák a
magas börtönéből. Anna kerülte, hogy bármelyikhez hozzáérjen, bármilyen olyan dologhoz, amihez Laura nyúlt a halála előtt.
Bement a fürdőbe. Rengeteg játékot behordott a kádba, és a bőre egészen ráncossá vált. Arra figyelt fel, hogy az anyja az ajtóból követi tekintetével és a vakfoltos szeme csillog a melegben. Megdörzsölte az arcát, és azt mondta:
– Gyere, kincsem!
Anna kitámolygott a kádból, és anyja karjába dőlt. Égette a csípős lehelete a bőrét, mégis sokat jelentett az ölelése. A haját befonta, hiába volt rövidebb Lauráénál. Bekísérte a szobába, és Anna gyomrán a szorítás valamennyire enyhült, amikor az anyja helyére rakott mindent, a könyveket a polcra, az építőkockát a ládába, a babát Laura fekhelyére. Sokáig rajta felejtődött anyja keze a játékokon, és Anna nézte azt a szárnyas pónis takarót, a felkapcsolt katicás kislámpát, ami mind Lauráé volt. Aztán anyukája rövidet mesélt, a hangja kásásan és álmosan szólt, de Anna túlságosan éberen figyelt ahhoz, mikor az anyja menni készült, azt mondja:
– Anya, anya! A felhőket, kérlek!
Az anyja most először elmosolyodott. Nevetős ráncok húzódtak a szeménél, kicsit csillogtak.
– Hát persze, a felhőket. Csak a felhőket.
Anna mindig is szerette, hogy anyja megdörzsöli a hátát, és felhőket rajzolt a nyakára, a derekára. Mindennap, és ez így volt természetes, ahogy Anna volt a felhő és Laura a nap.
– Elárulok egy titkot – súgta anyukája.
– Mit? – kérdezte Anna. Imádta a titkokat.
– Van egy ösvény, csak neked.
– Miféle?
– Ami a szobánkba vezet, kincsem. Bármi történik, abba a szobába mindig jöhetsz.
– Biztosan?
Anyja arca meggyűrődött a kérdésre. Megcsókolta Anna homlokát, és az a csípős szag meg a dohány ott
bodorodott anya és lánya között. Még dúdolt neki egy elfeledett mesét, egy elfeledett tündérről.
Anna végül befordult a sarokba, és egészen kicsire összehúzta magát. Hiába, így is ott volt Laura, a jelenléte mindent betöltött. Az ágya fölötti kis katica fénye zizegett a plafonon, hosszú árnyékokat csalt a repedésekre. Anna átfordult és nézte azt az üres helyet, és a gyomra megint bucskázott egyet, aztán kettőt, aztán hármat,
mire kimondta:
– Annyira hiányzol – suttogta. – Ha lehetne máshogy… Sajnálom.
Várta a választ. Valakitől, de csak a függöny suhogott, halkan és lágyan, édesen és szomorúan.
Anna a mellkasához szorította a takarót, és kilesett az ablakon. A düledező sufni árnyékában felragyogott a kör, minden virága egy-egy gyöngyszem volt. Árnyékok játszottak a cseresznyefa tövénél, kacagtak és nevettek, élesen és vidáman. Anna felfedezte egyikben a saját hangját.
– Mit szólsz egy versenyhez?
Anna majdnem elbotlott a saját lábában, amikor elhátrált az ablaktól. A kicsi kezére iszamósan tapadt a verejték. Zakatolt a mellkasa, mellkasában a szíve, valahányszor azok az árnyékok egymás után iramodtak és egymásba kaptak. Anna az arca elé húzta a takarót, és úgy botorkált ki az emeleti folyosóra, kereste azt az ösvényt,
amiről az anyja lefekvés előtt mesélt neki.
Az utat halovány, sárga lámpafény színezte. A szülei hálószoba ajtaja nyitva maradt, és Anna már futott, hogy először kiáltsa, ház, ez menedék, de visszanyelte a szavakat, amikor meghallotta a szülei hangját. Hol fojtottan és halkan, hol élesebben szóltak egymáshoz.
– Beszélj Annához, kérlek. Tudom, hogy nehéz, de szenved amiatt, hogy teljesen elzárkózol. – Ez az anyja.
– Mintha te sokkal többet lennél vele… – Ez az apja. – Bocsáss meg… Én csak, a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Egyszerűen mindig Laura jut róla eszembe. Arról meg az a fa.
Az a fa.
Anna lenyelte a hangtalan fáradtságot, és hiába remegett a szája, visszament a szobájába, ahol az árnyékok hosszabbra nyúltak a rémálmoknál. Csak az vigasztalta, hogy az apja talán ezek után valóban több időt tölt vele, reggel bekopog az ajtaján, felébreszti, és azt mondja, a kedvencedet sütöm, kitalálod? Apjának palacsintatészta illata lesz meg lekváré, és belecsimpaszkodhat, úgy lovagolhat a hátán, ahogy Laura tette. Ettől valamennyire jobban érezte magát, és reggel valóban elhitte, hogy az apja feljön hozzá. Az apja viszont reggel a kertben
ült a sziklakert alatt, a betoncsíknál, és nézte azt a fát, amiről Laura jutott eszébe, Lauráról meg Anna.
Anna gyomra egészen mazsolává töpörödött, mégis lement reggelizni, és csak akkor döbbent rá, hogy
Laura helyén ül, amikor a kezébe fogta a kék szárú Mickey egeres villát. Az anyja vakfoltos szeme elkerekedett.
– Kincsem, az… – Félbehagyta a mondatot. – Amúgy is butaság kirakni. Elveszem.
Anna megszorította a villát a kezében. Visszahúzta a tányért.
– Ma gabonapelyhet kérek. Olyan csokisat.
– Anna.
– Olyat kérek tejjel.
Anyja odakészítette neki, de Anna bármennyire próbálta ügyesen a villára szúrni, kifröccsent a csokis tej az asztalra. Akkor kézzel esett neki, a szájában szétnyomódott az édes pehely, ráragadt a fogára, és próbálta elképzelni, hogy ez miért ízlett Laurának, de csak csípett a szeme. Sokkal jobb lenne az a palacsinta lekvárral.
– Elég lesz, kicsim. Elég – mondta az anyja, és megsimogatta a fejét. – Mit szólnál, ha kimennél a
kertbe apádhoz?
Anna kezéből rögvest kifordult a kék szárú Mickey egeres villa. Az ajkába harapott, mert egy rövid
másodpercre eljátszott a gondolattal, talán, de csak talán, megmutathatná édesapjának azt a jelenést a kertszegletben, és akkor csak ők ketten tudnának róla, apa és lánya. Valamelyest csökkent a szorítás a mellkasán, ahogy nőtt a lelkesedése, amikor apja keresésére indult.
Amikor kiszaladt, az apja felállt a sziklakerttől, és bement a sufniba. Odalopózott, csakhogy hallgassa, mit csinál, de az apja ült, és beburkolózott a csendbe. Anna résnyire hagyta az ajtót, hogy az a hang, az a koporsó-csend eltűnjön a madárcsicsergésben, aztán a kert felderítésére indult.
Mindig ketten tették Laurával. Hiányzott, hogy nincs senki, aki mesélne a kalandjaikhoz. Laura jól értett ahhoz, hogy minden próbát alá fessen dobpergéssel vagy kántálással. Most Anna bóklászott a kertben, nézte a rózsákat, a ribizlit, a szökdelő verebet, de mindegyik elcsitult. Tépkedte a füvet, a meleg izzadtságcsíkokban fojt a hátán,
időnként a sufnira pillantott, aztán vissza a kert sarokba, arra az irizáló virágkörre. Vonzotta a tekintetét, legalább úgy, mint a cseresznyefa. Az a cseresznyefa, ami föltörte a betoncsík talapzatát, elrejtette gyűrődéseiben az
elkopott meszet, a mész a rozsdás foltokat. Ennek a cseresznyefának a tetején még mindig ott lobogott önkényesen az a rózsaszín szalag. Laura masnija.
Anna először a sufnira, aztán arra a jelenésre figyelt. Irtózatos csend volt, csak Anna fülében dobolt a vér, torkában a levegő. A saját izgatott hangját hozta a szél, felhevítette az arcát.
– Ki ér föl előbb?
Elrugaszkodott a talajtól, és a lába helyette is lépett. Egyet, kettőt, hármat. Három óriáslépés, és ott állt a cseresznyefa előtt, sötét törzse volt, belevésődött a kérgébe a tegnap, ma és holnap emléke. Anna végighúzta ujját a fán, még egyszer oldalra lesett a sufnira, de apja még mindig bent takarózott a csenddel. Anna fölfelé kapaszkodott. A bőrébe vájt az öreg cseresznyefa, annak méteres ágai, de ő csak haladt, egyre magasabbra, a lomb felé.
Akkor hallotta meg a sikoltást. A nevét sikoltották.
Megfordult, és anyját látta. A bőre fehér volt, akár a cseresznyefa lábára szórt mész.
Anna lába megcsúszott a sima törzsön, és a szél saját hangját, a sírását hozta. Amennyire telt tőle, megkapaszkodott a fölötte görbülő ágban, és feljebb húzta magát, amikor érezte, hogy teste könnyűvé válik, elemelkedik a fától, és apja meleg karjai fonják körbe. Anna viszontölelte, és ott volt, biztonságban, a házban, a menedékben.
Egy rövid ideig.
Felpattant a szeme, amikor apja megrázta. A feje egy óriásé, túlságosan hatalmas és vörös volt.
– Mégis mit gondoltál? Miért másztál fel a fára, amikor ezt már megbeszéltük?
Anna nézte csak nézte az apját, mire a levegő beszorult a testébe, ide-oda nyaklott a feje. Könnyek
szüremkedtek a szeméből.
– Én… Én csak… – suttogta.
– Engedd el, Áron! Csak még jobban megijeszted! – kiáltotta az anyja, aztán lefejtette apja kezét
Annáról. Szelídebben kérdezte. – Miért csináltad?
Anna hallgatott a kertszegletében megbúvó titokról, a hangját sodró szélről. Erőtlenül fölfelé mutatott, az
önkényesen lobogó, rózsaszín szalagra.
– Lauráé.
Az anyja követte kicsi ujjának vonalát. Megpuszilta, csípős szagával bélelte édesdeden.
– Jól van, Annus, minden rendben.
De semmi nem volt rendben. Anna érezte anyjának zokogó testét, reszketett sajátja az ölelésében.
Apja meg ott állt megkövülten a betoncsíkon, és csak akkor indult meg a sufni felé, amikor anya és lánya már a ház felé ment. Anna látta, hogy apja egy fejszével jön ki a viskóból. Megpörgette a kezében, aztán belehasított a fába. Egyet, kettőt, hármat.
– Áron! Mi a fenét művelsz? – süvítette az anya.
Az apa viszont hallgatott, csak a teste munkált, addig görbült és egyenesedett, ameddig az a cseresznyefa föladta, hatalmas rengéssel tört ketté és zuhant a rozsdafoltos földre. Az apa belegázolt a zöld lombba, zavaros vízben kutakodott, mire megtalálta, amit keresett, kezében ott lebbent önkényesen a rózsaszín szalag. Anna legszívesebben belesimult volna az ajtóba, úgy fogta a félfát, amikor apja sötéten morajló arca fölé emelkedett.
– Hogy mehettetek fel oda? Ennél több eszed is lehetne! Te vagy az idősebb!
Apja minden szava égette Anna bőrét. Igaz, ő volt idősebb, egy perccel Lauránál. Most már utált Laura nővére lenni. Amin eddig annyit veszekedtek, most szívesen átadta volna neki a nővéri címet. Anna saját magát ölelte, hiányzott neki az érintés.
Apja hangja valamivel lágyabban szólt.
– Soha… Soha többé nem másztok fel arra a fára.
Soha.
Valóban, ketten már soha nem másznak fel arra a cseresznyefára.
Anna ajka folyamatosan remegett, szipogott az orra, aztán bólintott és felfutott az emeletre. Még hallotta, hogy anyja megtaszítja az apát.
– Ezt most miért kellett? Hogy érezheti magát, Áron?
Anna egész nap a szobájában maradt. Játszott, de hamar felhagyott a teadélutánnal, amikor két emberre terített, amikor kellett Laura hercegnője az ágyról. Csak ült a kisasztalnál, és föl-le emelte a teáscsészét. Koppant és koppant a műanyag az asztalon. Inkább az ablakba állt és várt valamire, talán az irizáló körre a kertszegletben, de megijedt, amikor a cseresznyefa lombját szőnyegként borzolták a saját vékony szavai.
– Gyerünk, Laura! Így én fogok győzni!
Azok a mondatok a vacsoránál, de még a lefekvésnél is kísértették. Anna félt kimondani, amit annyira szeretett volna, bele akart bújni édesanyja ölelésébe, amikor felhőt simogatott ráncokból a hátára, és titkon arra vágyott, hogy ott aludjon anyja és apja között, de tartott az apjától, annak óriásként billenő fejétől. Ezért csak szagolgatta anyja dohányszagát, beburkolózott a melegébe, és hallgatta, ahogy egy régi dalt mormol.
Laurával imádták ezt a dalt. Édesanyja valahányszor dudorászta, máris egy másik világban találták
magukat, egy szebbe és jóságosabba.
– Hangosan – mondta Anna. – A tündéreset.
Az anyukája róluk énekelt, azokról, akiknek minden szava igazság és kedvesség. Megszabadítják az embert a rossz álmoktól, és cserébe édeseket hagynak, amitől elnehezül a szem és jóllakottá teszi a szívet. Anna mindeközben anyja vállára hajtotta a fejét, és szálanként fésülgette a haját, amiben megtelepedett valamennyi rémálom, koszos volt és zsíros. Anna azt kívánta, bárcsak minden a régi volna.
– Sajnálom – suttogta az anyja hajába. – Annyira sajnálom.
Az anyja csitítgatta.
– Jól van, minden rendben. Nem kell sajnálnod, tudom, csak jót akartál. Tudom, csak vissza akartad szerezni a szalagot. Ezt apád is megértette.
– Tényleg? – kérdezte Anna.
– Hát persze – folytatta az anyja. – Apád rettenetesen szégyelli magát. Annyira, hogy fél attól, tartasz tőle, ezért inkább kint maradt. De hidd el, hogy aggódik érted. Ezért ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
Anna belefúrta anyja vállgödrébe az arcát, időnként kidugta fejét, és elképzelte, hogy az ajtó alatti fényben valóban apja árnyéka imbolyog, hogy bármelyik pillanatban benyithat hozzá. Ez viszont elmaradt. Annát nem nyugtatta meg többé a káprázat.
– Befonod a hajam? Úgy, ahogy tegnap. Pontosan úgy – kérlelte.
Az anyja ujjai megtorpantak a hátán. A hangja lágyan csengett.
– Ezt szeretnéd?
– Ezt – mondta Anna.
Az anyja ujjai többször megakadtak, mire sikerült összefognia kis varkoccsá. Anna szalagot nyújtott, és
anyja azzal kötötte masnira. Anna hasában kövek, súlyos kövek ültek, egyre mélyebbre húzták. Mosolygott, mert anyja is mosolygott, azzal a cigarettasárga fogakkal, szélesen és kedvesen, valakire, aki valahol Anna arca mögé bújt.
– Emlékszel? Keresd az ösvényt – mondta anyja, és megcsókolta Anna homlokát. A nyomán nyálkarika
ragadt. Anna máskor ledörzsölte volna, most emléknek hagyta a bőrén.
Sokáig hallgatta, hogy anyja le-föl sétál a szobában. Halkan tette, de éppannyira hangosan, hogy Anna
időnként meghallja Laura ágyának nyikorgását és azt a fojtott torokköszörülést. Aztán valahova elsodródott, el a feketeségbe, aztán arra ébredt, hogy valahogy lekerült róla a takaró és fázik.
Kint még reszketett a holdudvar, ezüsttel folyt szét az ablakon. Kísértetmáz. Laura mindig kísértetmáznak hívta ezt a fényt. Ez a fény most puhán ereszkedett a szobára. Megvilágított olyan dolgokat, amiket nappal másképp lát az ember; az első osztályba vett, új hercegnős hátizsákot és az ágy alá rejtett almacsutkát. Mind meséltek, ahogy kint a fák, az az irizáló jelenés.
– Hol vagy már Laura?
Anna fölriadt, és lebucskázott az ágyról. Kereste azt a fényt, amiről az anyja beszélt, de a házban sötét volt, sötétebb csak az éjszaka lehetett, beköltözött a házba, a menedékbe, mert Anna egyszer óvatlanul becsalogatta. Most újra kinyitotta az ajtót, és remélte, hogy az a sötétség előbb megriad nála és visszatér oda, ahová tartozott.
Anna végigbotladozott a kerten. Minden zizegett, zörgött és csattogott – a tücskök, a rigók és macskák, aztán a hangokat elnyelte valami, és csak egy – a sajátja – hívta egyre mélyebbre és mélyebbre, a kert legtávolabbi sarkába, oda, ahol az a kis kör pulzált egyre fényesebben. Anna zihált, amikor meglátta, hogy a gyönyörű szép
virágok kifordultak a talajból, és a húsos, piros levelekből kalapos gombák nőttek. A szaguk szétfoszló kámforra emlékeztetett. Anna ereiben ahelyett, hogy megfagyott volna a vér, bőre átforrósodott.
– Mire vársz még? Mindig is lassú voltál!
A hangja. A saját hangja.
Körbenézett. Közel s távol sehol senki, csak a kör, a cseresznyefa és az elmarasztaló követelés.
Végre beleugorhatott a jelenés közepébe, abba a szikrázó hulahoppkarikába, abba a rothadó gyöngysorba,
ami csakis az övé. Az arcát elfutotta a híg mosoly. Még egy pillanatra be is hunyta a szemét, de amikor kinyitotta, valami egészen mást látott, tűnyi napsugarak szúrták a bőrét, és mégis minden, de minden méregzöld színben
fürdött. Az ég, a házuk, de még a fák is.
Egy közülük még elevenebb is volt a többinél.
A cseresznyefa ugyanott magasodott a betoncsíknál, a sziklakert tövénél, ahol alig egy fél napja Anna apja kivágta. Ez élt, ennél már nem is lehetett volna élőbb.
Ahogy az a kislány, aki neki integetett.
– Laura, gyere már! Beijedtél vagy mi?
Az a kislány Anna volt.
Lenézett magára. A csupasz lábára, és megtapogatta a haját, a fonatot és a masnit. De akkor ő
mégis kicsoda?
– Laura!
Hallgatott a nevére. Olyan egyszerű volt hallgatni a nevére. Az a hang. Az a név csalogatta. Szépen
hangzott, egészen megszerette.
Kilépett a körből. A fű harsogott a lába alatt, csak a léptei vertek visszhangot ebben a méregzöld világban. A levegő karcosan marta a torkát, a mellkasa megtelt üvegcserepekkel, és a gyomra minden lépéssel nehezebbé vált, de amíg ment, addig lekötötte a lány, az a szép, hűvös arcú kislány. Alig várta, hogy újra hallja tőle a nevét.
– Mit szólsz egy versenyhez? – kérdezte a hűvös arcú kislány, Anna.
– Miféle versenyhez? – kérdezte ő, aki immár Laura névre hallgatott.
A hűvös arcú Anna felnézett a cseresznyefára. Azt kérdezte:
– Ki ér föl előbb?
Laura nyújtogatta a nyakát, kereste a cseresznyefa tetejét. Ez a fa már akkor itt állt, amikor a nagyapjáék laktak itt, azt mesélték, az időnél is öregebb volt. Természetes, hogy az idő beláthatatlan, ahogy a sűrű, méregzöld lombkorona is. Hogyan hódíthatnák meg?
– Talán jobb volna apunak szólni – mondta Laura.
Anna arcán szétömlött a vigyor. Laura az ujjait tördelte. Talán most kineveti a másik?
– Jó, persze. Versenyezzünk – mondta végül.
Laura utált versenyezni, de Annáért bármit megtett volna. Utoljára hátranézett a házra, aztán már követte is Annát. A fának igen csúszós volt a törzse, alig talált rajta kapaszkodót.
– Gyerünk, Laura! Így én fogok győzni!
Laura követte a hangot, de a lány, Anna – a nővére – már a magasban járt. Mégis összeszedte minden tudását. Az ő nyomát kereste, mindig az ő nyomát kereste. Amit ő kitaposott, abba ő belelépett. Annyira egyszerűnek tűnt, mint hallgatni a mostani nevére.
Feltornázta magát egy újabb ágra, aztán egy újabbra és újabbra. Közben azon tanakodott, mégis hogyan fognak innen lejutni? Összeszorította a száját, aztán megint felhúzódzkodott. Felszisszent, amikor szálka ment a kezébe.
– Hol vagy már Laura?
– Mindjárt utolérlek! – kiáltotta ő.
Csak ennyire vágyott, hogy utolérje. Egyetlenegyszer hadd álljon végre mellette. A veréb-mellkasa viszont másként gondolkodott, szinte összeesett a megerőltetéstől.
– Mire vársz még? – kérdezte a hűvös arcú Anna. – Mindig is lassú voltál!
– Nem – suttogta ő.
Aztán kinyújtotta a karját. Csak egy kevés kellett, hogy elérje a következő ágat. Érezte hűvös arcú Anna közelségét. A melegségét. Rá fog mosolyogni, ha meglátja, mennyire ügyes.
Csak egy mozdulat.
Egyetlenegy.
Azzal fölkorbácsolódott a szél, és megcibálta az ágakat, megcibálta Laura haját, mire a szalag elsuhant
mellette. Utána kapott, de kicsúszott az ujjai közül.
A szeme kikerekedett, a szája elnyílt, ahogy saját tükörképe megelevenedett előtte.
– Anna! – sikoltotta ő.
Hűvös arcú Anna azonban nem nyújtotta felé a kezét.
Az ágak felkaristolták Laurát.
A bőrébe tépett valamennyi.
Zuhogott a sok levél.
Aztán egy hatalmas csattanás, és a koponyája érett dinnyeként kettényílt a betoncsíkon. Halként tátogott a semmibe. A mellkasa kidomborodott, a zsigerei rázták a testét.
Tudta, hogy ő már nem létezhet. Meghalt.
Mégis létezett és minden eszébe jutott. Az, hogy őt valójában egykor, egy másik világban Annának hívták, de hát olyan könnyű összetéveszteni az embert, olyan könnyű letévedni arról a fénykörös, kivilágított ösvényről. Azt is tudta, miért keveredett ide, megelevenedett minden, a fára mászás és a zuhanás.
Látta leereszkedni a cseresznyefáról hűvös arcú Annát. Fölé magasodott, tökéletesen sudár cseresznyefa volt. Most sem érhette utol, még csak nem is érinthette meg. Ő, aki most Laura névre hallgatott azt mondta:
– Sajnálom… Annyira sajnálom…
– Most már tudod – vonta meg a vállát hűvös arcú Anna. – Megkönnyebbültél?
– Nem.
– Az jó.
Hűvös arcú Anna figyelte, ahogy a levegőben önkényesen lobog az a rózsaszín szalag. Egyenesen a
markában landolt.
– Ezt elviszem. Szükségem lesz rá – mondta. – Hajnalodik, hamarosan keresnek a szüleink.
– Ki vagy te? – kérdezte ő.
– Hát te vagyok. Az, aki mindig vigyázott rád, és akit megénekeltek neked a szüleid a mesékben.
Azzal hűvös arcú Anna hátat fordított, és az irizáló körhöz lépett. Beleugrott a közepébe, és a hajnalhasadással eltűnt. Lassan kihunyt a jelenés, a fák viszont továbbra is reszkették a kérdést, mit szólsz egy versenyhez?
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
