Az Írók egymást között lányaival töretlenül visszük tovább a bolygós kihívást. Fanni fejéből pattant ki az a remek ötlet, hogy a Sleeping at Last univerzum ihlette albumára írjunk novellákat. Következzék a család lázadó tagja, Mars története. A lányok nevére kattintva (Fanni, Gabi és Klári) a többiek novelláját is olvashatjátok.
A Nap eltűnésével a maradék élet is meghalt Marsban. Valószínűleg az apja volt az egyedüli, aki bízott benne, aki látta a szilaj vadgyerek mögött azt a keserves akarást, jobb akar lenni, több, az apja és a családja nevére érdemes. Csakhogy bárhogy is próbálkozott, valahogy az a szüntelen harag folyamatosan emésztette, épült benne, lávaként fortyogott, és tudta, hogy csak idő kérdése, mikor fog kitörni, mikor veszíti el magát véglegesen. Az apja temetésével közel járt a pillanathoz, még közelebb, amikor meglátta Földet a véres kezével a konyhában.
A nővére volt neki a minden. A példa, hogyan virágozhat megértésből az élet látszólag kihalt lelkű emberekben. Mert Föld gyönyörű szép volt, másként, ahogy az emberek a szépség fogalmáról beszélnek, egyfajta belső tűz munkálta, de sokkal szelídebb, mint Marst. Talán ezért szerette a nővérét, meg azért, mert gyerekkorában mindig visszafordult, ha a többiek elhagyták.
Ezért érezte igazságtalanságnak, hogy Földet sújtotta ez az átokverte betegség. Nem valaki mást, nem az öccsét, Jupitert.
Jupiter valami szánalmas vidámsággal nyekeregte az Another Day In Paradise-t az autóban, és amikor a refrén érkezett, feléjük fordult, és várta, hogy beszálljanak az éneklésbe Merkúrral. Az a nap elmúlt, már nem voltak gyerekek. Nem fejezték be egymás gondolatait, nem, mert már egyáltalán nem érdekelte őket a másik gondolata. Főleg, hogy az övére soha nem is voltak kíváncsiak. Mert féltek tőle, joggal.
– Ne biggyeszd a szád, testvér – mondta Jupiter. – Most már rendben lesz Föld.
Hát persze, a kórházban, távol tőlük, a családjától. Mars lesüllyedt az ülésben. Nekidöntötte a homlokát az ablaknak, forró párát hagyott a lehelete az üvegen. Figyelte Pest valamennyi száguldó lámpáját.
– Gondos kezek fogják ápolni. Meglátogatjuk, amikor csak tehetjük – folytatta tovább Jupiter az üres fecsegést. Valószínűleg nehezen viselte a neheztelő csendet. – Most anyát is támogatnunk kell. Arra gondoltam, hogy a héten többször is felhívhatnánk, és ránézhetünk, eszik-e rendesen.
– Ó, persze – sietett Merkúr a válasszal. Mars gyomra kettőt bukfencezett, és nem csak a fekvőrendőrtől.
Merkúr mindig változott Jupiter közelében. Úgy leste, akár egy félistent, aki hősi csatákon keresztül vezetheti végig a családot, miközben Mars jól tudta, hogy Jupiter vitte súlyos pallossal őket a harcba. Elkezdte kocogtatni a homlokát az ablakkeretnek.
– Be is oszthatnánk, hogyan segítsük anyát, ki mikor látogassa – ecsetelte tovább fesztelenül Jupiter. – Talán kezdhetnéd te, Merkúr. Te vagy a rangidős, igaz?
– Igen, ez jó ötlet – suttogta leszegett fejjel Merkúr.
Mars egyre sűrűbben és hangosabban ütötte a fejét az ablakhoz. Karba fonta mellkasa előtt a kezét, és erősebben szorította a vállát. Azt mondták bent, a rehabon, meg kell nyugodnia. Így csak még jobban megijednek tőle. Ezért addig számolt, ameddig szétolvadni látszott az aggodalma. Csakhogy Jupiter hangja mindig utat talált hozzá.
– Talán hozzád is költözhetne anya – próbálkozott ismét.
– Tessék? – kérdezett vissza Merkúr.
– Te úgyis egyedül laksz, nincsen családod – jelentette ki Jupitert. – Az időd végtelen.
Ekkor valami elszakadt Marsban. Az egész teste egy hegedű, a húrok egyre gyorsabban pattogtak szét benne. Határozottan nem tartotta jó ötletnek, hogy együtt menjenek, hogy Jupiter hazafuvarozza őket. Még a bátyja engesztelő kedvéért sem. Főleg, hogy Jupiter most a visszapillantóból egyenest ránézett. Azzal a résnyire húzott tőrdöfésével.
– Talán van valami hozzászólnivalód? – kérdezte.
Mars szájánál ugráltak az idegek. Újabb szál követte a másikat. Mars lehunyta a szemét. Így is elég megalázónak érezte, hogy ott ül a hátsó ülésen a félhomályban, akár egy levetett csomag, könyöradományért sóvárogva, ugyan, vigyék már haza, mert még nem kapta vissza a jogosítványát a legutóbbi balhéja óta. Megígérte Merkúrnak, megígérte magának és az apjának, hogy jobb lesz, hogy uralkodik magán, tényleg, ezért felemelte a fejét, hogy Jupiter tekintete ne kísértse a tükörből. Csakhogy az öccse mindig is emlékeztette, mennyit ér ebben a családban.
– Ne félj, Mars, neked nem kell semmit csinálnod – jelentette ki. – Rád nem bíznám anyát.
Az összes húr elpattant, és ott maradt ő, a tegez, a vad fában gerjedt hangjával. Az üvöltésével, aminek erejétől mindenki tartott. Az énekével, amit soha senki nem hallgatott meg.
– Állj meg! – kiáltotta.
– Zöld van, rohadtul nem állok meg! – nevetett fel Jupiter hangosan. Túl hangosan.
– Azt mondtam, kibaszottul állj meg! – Mars előrehajolt a székében, és megfogta Jupiter fejtámláját.
Jupiter óvatosan hátrafordult, épphogy csak, aztán Merkúrra figyelt. Hát persze, hogy Merkúrra. Ilyenkor mindig a bátyja jóváhagyását kereste. Merkúr gyengéden biccentett, mire az autó száz méteren belül lassítani, nagy dudálások közepette fékezni kezdett, és egy kihalt buszmegállónál félrehúzódott.
Mars kivágta magát az autóból, egyenes a hideg levegőbe. Ótvaros rakparti Duna-szag úszott a levegőben, szilaj hideg, jólesően belémart, és olyan mélyen szívott belőle, hogy elhitesse magával, az adrenalin csihad, hogy a saját fékevesztett dühe, az aljadék kokó hatása abbamarad. A térdére támaszkodott, aztán meglátta magát az Audi felnijében, az utcák szűrt, olvadékony fényében, ahogy elcsúszik a tükörképe, és ő összeszorította öklét, aztán egyszer, kétszer, háromszor belerúgott az Audiba. Nem bírta abbahagyni, sosem bírta abbahagyni. Addig tette, amíg a felni csattogva, pénzérmeként írta le az oválisokat az úttesten.
– Mi a szar ütött beléd? – kérdezte Jupiter. – Rohadtul ne tedd tönkre az autómat!
Mars megtámaszkodott az Audi a lökhárítóján, aztán hátrafordult. Jupiter a közeledtére hátrált néhány lépést, és ez, ez hihetetlen mámorító volt, hogy egyszer az átkozott életben bátyja lehet az öccsének.
– Kurvára nem te mondod meg, mit csináljak, érted? – Mars mutatóujjával Jupiter felé bökött. – Nem vagy az apám!
Azzal Mars egy mély, reszketeg levegőt vett, és csuklani kezdett valami elfojtott sírásfélétől. Elzárta. Mert azzal csak a harag jönne, újra.
– Hát nem. Én biztos nem fizettem volna a rohadt sok rehabodat! – nyerte vissza Jupiter a bátorságát, és ismét előrelendült. – Annyi sok pénzt, amit rád pazarolt! Te mind eljátszottad, elszívtad! Nehéz az élet? Jaj, de sajnállak! Mindened megvan, még annál is több, pénz, egy lakás. Áruld már el végre, hogy mégis mi a te nagy bajod?
Mars újra megszorította a vállát. Itt van, még nem tűnt el teljesen. Sőt, élőbb bárminél.
– Te vagy a bajom – mondta sötéten. – Te és a családom.
– Igen? – kérdezte Jupiter. – Miért? Apa mindent neked adott, ajnározott téged, és neked a világfájdalmad van? Én biztos nem tékozoltam volna el apa vagyonát, én megmutattam volna neki, igen.
– Mit? – röhögött fel Mars. – A teátrális családi életed? Kivel csaltad meg a feleséged?
– Honnan veszed ezt? – Jupiter egy páva volt, mindig is értett hozzá, hogyan mutatkozzon szebben és nagyobbnak díszeiben. Kihúzta magát.
– Elég! – Állt közéjük Merkúr. – Fejezzétek már be ezt!
Marsnak fájt, hogy Merkúr ezúttal nem egyértelműen az ő oldalán állt. Sőt, mintha tartotta volna a tisztes távolságot, két lépéssel tőle várakozott. Ha közelebb ment, Merkúr elhúzódott. Mars szája megremegett. Újra a vállába kapott.
Le kell nyugodnia. Nem veszítheti el Merkúrt is. Az egyetlent, aki ugyanazt a szürkeséget cipeli a hátán.
– Nekem legalább van családom! – üvöltötte Jupiter. – Nem úgy, mint nektek, a buzinak és a hiperaktív idiótának!
Ekkor az a tegez, az a szépen faragott hegedűtok megrepedt, és ezer hanggal süvöltötte a haragot. Mars megfogta Jupiter öltönyét, és onnantól képszakadás következett. A saját hangját kívülről hallotta:
– Miért tetted ezt velem? – kérdezte. – Miért? Amikor én annyira szerettem volna melletted állni!
Aztán a fejében bekapcsolták azt a kellemetlen alaphangot, azt az erős fehér zajt, és legközelebb csak arra eszmélt, hogy vérzik a válla, a könyöke.
Hogy ott kuporodnak mindhárman a kihalt buszmegállóban, a szitáló hidegben, és Marsban valami üres sajgás ébredezett. Nyögést hallott a háta mögül, és észrevette, hogy Merkúr az állához kap, aztán az orrához és az ömlő vérhez. Mars le akarta törölni, segíteni, de aztán figyelte a maszatos ujjait, és elrántotta kezét. A tudata csak annyira tisztult, míg észrevette, hogy Jupiter alatta felnyöszörög, és határozottan lelöki magáról. Mars hallgatta a légzésüket, félrecsúszott, elhangolták őket. Elhangolták őket régen.
A remegő kezére figyelt, és a véres bütykeit az öltönyébe dörzsölte. Addig tette, amíg felszakadt belőle valami más, ami hosszú éve benne feszült, a sírás. Alig sírt, és most bekönnyezett, elhomályosult előtte minden, a villódzó fényszórók, és csak ő maradt, az a fekete pulzálás.
Annyira egyedül volt ezzel az érzéssel.
Gyerekkora óta félt.
Félt az erejétől. Félt a gyorsaságától. A vad hangjától. Ezért visszafogta magát. Hagyta, hogy a testvérei megelőzzék, hagyta, hogy leghátra ültessék az osztályban, hagyta, hogy megverjék a folyosói szünetben, és hagyta, hogy ezért az apja elajnározza mindennel. A legújabb legóval, a legújabb lakással és sportautóval, de valójában csak egyre vágyott.
Megérezte a fején. Azt az óvatos próbálkozást, azt az elismerést.
Oldalra fordult, és látta, ahogy Jupiter lenyalja a szájáról a mocskot, miközben rendületlenül végigsimított a haján, ő és Merkúr.
Mars meg engedte, hogy az a csalóka melegség utat találjon felé.
Hosszan ültek így az Audi oldalának vetve a hátukat vér- és pormaszatos arccal, miközben a távolban elhúztak mellettük a csillogó autók sora. A hideg egészen beszüremkedett Mars kabátja alá, de nem bánta, mert valamiért ez volt az első igazi pillanat az életében.
– Sajnálom – nyögte kimerülten és álmosan. – Mindent, én csak… Annyira utol akartalak titeket érni, hogy veletek legyek.
Jupiter felköhögött mellette.
– Én nem hagytam, hogy utolérj minket – mondta. – Mert apa rád fordította arcát, nem rám.
Mars ezúttal a vállán érezte az öccse kézmelegét. Egészen különös volt, idegen, de nem kellemetlen.
– Király a családunk – mondta Jupiter. – Még ölre is megyünk miatta.
– Mert egy fasz vagy – jelentette ki mellettük Merkúr. – A legnagyobb világon.
Mindketten ránéztek a bátyjukra. Jupiter behajlította az ujját.
– Nyilván – mondta, aztán felállt, leporolta a nadrágját, majd felhúzta először Marst és Merkúrt. Rászorított a kezére. – Sok mindent meg kell beszélnünk.
– Az biztos – válaszolta Merkúr.
Hangtalanul tették meg a maradék utat hazáig. Pest örvénylő kavalkádja még éjfélkor is nyughatatlanul hömpölygött fluoreszkálásával az utcákon. Szétfolyt az a fárasztó, piszkos sárga fény, becsurgott a kocsiba, és Mars időnként a bütykeit masszírozta.
Amikor Jupiter kirakta őket egy kihalt utcán a Blaha közelében, gyorsan elköszöntek egymástól.
– Majd találkozunk – intett Jupiter, és eltűnt a kocsisorok mögött.
Ők meg ott maradtak ketten Merkúrral.
Marst még mindig feszélyezte bátyja hallgatása. Annyira felnézett rá! Annyira szerette, és most csak remélte, hogy Merkúr engedi, hogy az árnyékába lépjen, ahogy gyerekkorában játszották. Merkúr viszont ingerült lett ettől, és Mars látta, hogy megreszket a bátyja háta, az ujjait ki-be hajtja apránként. Egy határozott mozdulattal megfogta Mars karját, és maga mellé húzta.
– Sajnálom – igyekezett Mars magyarázkodni. – Az állad, minden, soha, ígérem, soha!
Merkúr megrázta a fejét. Beléfojtotta a szót.
– Soha többé nem játsszuk azt a játékot. – Lágy volt a tekintete, benne görbült Pest élő fényeivel az ígéret. – Így jó lesz?
Mars kicsit biccentett, és próbált felzárkózni Merkúrhoz. Kisvártatva egymáshoz mérték a lépéseiket.
– Ez a düh… – kezdte Merkúr. – Nem akarom, hogy elfojtsd. Többet kell beszélned az érzéseidről, hogy mi van odabent. Máskülönben hogyan halljuk meg a hangodat?
Mars ismét lemaradt Merkúrtól, megállt egy halványsárga fénypászmában. Tudta, hogy hosszú idő, amíg az a ripityára tört hangszer benne újra képes lesz szólni. De most nemcsak Merkúr, ő is kíváncsi volt, mit mondana. Azzal is tisztában volt, hogy ezt nem ma este fogja meghallani, de később, egészen biztosan. Ha figyel saját magára. A saját érzéseire.
– Velem leszel akkor is, ha nincs más bennem, csak harag? – kérdezte Mars halkan.
– Akkor is veled leszek. – Merkúr felé fordult, immár teljesen. – A bátyád vagyok, a családod. De látom, hogy több van benned a haragnál. Miért nem engeded meg magadnak, hogy végre az légy, aki szeretnél?
Mars ajka megremegett, elhúzta a fejét.
– Én nem tudom… ki akarom érdemelni.
– Hiszen mindig is megérdemelted.
Mars megtörölte az arcát, megdörzsölte a szemét, és teljesen eltakarta. Úgy szívta be reszketegen a levegőt.
– Segítesz nekem? Kérlek?
Aztán megérezte a bátyja kezét az övére kulcsolódni. Egyezség volt, amikor megrázták, és több, mert Merkúr előrehúzta, ismét, maga mellé.
– Itt vagyok melletted – suttogta. – Ahogy te is mellettem.
Mars aztán a nővérére gondolt, arra a virágzó életre, és arra, ahogy megfogta a kezét, miközben kísérték a kórházba. Ő mindig is bízott benne, abban a pusztító, termékeny énekben, ami benne ismétlődött. Ahogy végighaladtak Merkúrral a Keleti irányába, most az egyszer hagyta, hogy a lába előrevigye. Csak előre nézzen.
A novella a Wattpadon is olvasható.
Szeretettel:
Képek forrása:
